Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Téli mese

fenykep4855.jpg

Téli mese

Elmerülten a végtelenbe révedt tekintettel nézte a hegytetőt, a szél felfejtette az égen úszó hamuszürke fellegeket. S engedte látni az előkúszó Holdat. Kisvártatva megszólalt a templomi harang, betöltötte hangja a tájat, s emberek sora indult útnak a kora estében az Istentiszteletre. Ő nem mozdult, várt, s szemét továbbra is a hegytetőn tartotta. A fellegek újra összezárultak, s a köd szitálva hullni kezdett, nyúlós kékes árnyként megült az ágakon elhomályosította a falu utcáit, a kontúrok elmosódtak a szeme előtt.
A szél fújni kezdett, cseppekké olvasztotta az ághegyen a párát.
Kicsit közelebb húzódott a faágához, csodálattal nézte. A csepp hol megnyúlt, hol összehúzódott aszerint, ahogy az elemi erő játszott vele.
Kékes viaszos színben fürdött a táj, a templomi szertartás már tartott, de ő még mindig nem mozdult, mintha várna valakit, meglapult az erdő szélen, s nézte egyre csak nézte a faágát, s a rajta különös játékban ringó szürke cseppet.
Már egészen elgémberedtek a tagjai, mikor valami furcsa dolog történt. A cseppben hullni kezdtek a hópelyhek, s egy kislány mosolygós orcáját mutatták meg neki. A kép tovább pergett, s látott egy nagy hegyet, egy nagy várost, utakat, embereket. Egy lovaskocsi robogott éppen a főúton s egy kemény tekintetű úr nézett vissza reá az ablakból.
Hirtelen elkapta a szemét s a szívére tett kézzel leült, mert elszédítette az emlék mi eléje tárult. Hevesen vert a szíve, s zihált a lélegzete. Mikor megnyugodott, ismét nézni kezdte az esőcseppet s várta, hogy a képek újra látszódjanak.
Nem tellt bele sok idő és a hópelyhek újra hullni kezdtek a cseppben, olyanná vált, mint egy hógömb, a templomban újra megszólalt a harang, s megadta az Égi dallamok ívét a csendben előcsalva ezzel a karácsonyi Angyalokat az erdőn túlról.
A képben egy hatalmas fenyő mutatkozott, két alakkal, a férfival és egy kislánnyal, majd később megjelent egy harmadik személy, akinek fájdalmas tekintete beletükröződött a szemébe, mintha magát látta volna, de valójában az édesanyja volt, az apa szigorú kemény vonásai elsimultak lettek és a kislány kacaja betöltötte a tájat. A fenyő délcegen állt a tisztáson, az ő könnyei pedig olyan cseppekként eleredtek el, mint a faágán nyújtózó pára. A hó hullni kezdett, nagy pelyhekben és sűrűn, hamar fehér lett minden.
Állt még egy ideig, engedte folyni a könnyeit, s hazaindult, otthon jó meleg volt, a tűz lángjai megfestették a falakat, a szobában egy hatalmas fenyő állt, alatta kis bölcsővel, benne békésen egy gyermek aludt. Megterítette az asztalt, kimerte a gőzölgő levest
s nekilátott enni. Az ajtó felnyílt s egy kedves szempár tekintett felé, piros orcával, hozzá sietett, hosszan megölelte, megcsókolta, s az asztalhoz ülve jóízűen ettek. A gyermek hamarosan megébredt, s angyali mosollyal csodálkozott rá az ünnepi szobára, boldogok voltak Ők hárman.
A fellegek elúsztak s a csillagok szendergő fénye pompássá varázsolta az immáron hóval fedett kis várost.
Tavaly ilyenkor még a szánon ültek összebújva s idén már otthonukban családként ünnepelték a fény születését, meleg, szerelmet adó otthonukban.

Áldás!

Kedves Olvasóm ezzel a történettel kívánok Neked Áldott ünnepet!
Lenóka

2014. 12. 23

fotó:sk