Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Max Fucktor

Végigsimította az ultra szagú kezével az arcát, a forró víz hatására kiülő zsírt tüntette el bágyadt mozdulataival, fáradt karikás szemekkel nézett a tükörbe. Utált mosogatni, de ez is a háztartás velejárója, kell és kész. S az ultra egy jól bevált szer a makacs zsír eltávolítására, még az anyjától tanulta ezt, s bár modern és intelligensnek mondott szerek is vannak már, ő ragaszkodott a régi, jól beválthoz. -Hmmm, ez én volnék valóban? Tette fel magának a már jól ismert kérdést, ami midig kikívánkozott belőle, mikor nem tudta hova tenni magát magában, ez a kérdés újra és újra felcsendült a lelkében. Mélyen nézett a saját szemébe, de a fásultságon kívül semmi nem köszönt vissza rá. Hát igen, kissé eljárt felette az idő, a kendő alá igazgatta a rakoncátlanul kibújt ősz tincseit. Fáradt volt. A fürdőből a konyhába ment ismét, bekapcsolta a rádiót, s felvette a kötényt, hogy ételt készítsen. Hozzá megszokott módon alaposan átgondolta, mit hogyan szeretne készíteni. Nem várt magától többet, mint a lehető legjobbat kihozni mindenből, amit csak lehet. A hagymavágás közben kicsurranó könnyek tisztára mosták a szeme tükrét, s végre a kusza, hebehurgya gondolatai sem voltak benne, illetve dehogynem. Csak annyira belefeledkezett a feladatba, hogy észre sem vette őket, s ha mégis tudatára ébred az elméjében kavargó káosznak, azt biztosan követte egy kisebb baki, lecsúszott a kés a húsról, s picit elvágta magát, vagy jól beverte a lábát a kredencbe, mikor elővett belőle ezt-azt, amire szüksége volt. Esetleg magára öntötte a vizet a vájlingból, amiben a zöldségeket mosta. Hiszen egy jó húslevesbe sok zöldség való. Néha meg, meg állt s arra figyelt, miféle élete van az ebédlőasztal, a konyhakredenc, a stelázsi, a kamrapolc és a tűzhely között. Monoton és szolgai, s mégis van ebben valami áfonyaízű boldogság, ami kedvesen cirógatja a gerinc melletti kis tartóizmokat. Valami kis pajkos játékosság is megbújik itt, hiszen míg az étel készül, kellemes zene szól a rádióból, s van, ha megfeledkezik magáról, egészen még dalra is fakad. Lámcsak micsoda színes és változatos egy másik szinten minden. Hiába, van aki forrón szereti, és van aki kerülgeti a kását. Most táncra perdült, mert senki sem látta, bátran volt önmaga, puhán simult saját lelkébe és kissé csípős élccel, mondhatjuk, hogy belecsapott a lecsóba. A pörköltalapban leégett a hagyma, de kit érdekelt, hiszen szabad volt. Félre húzta a csúnyára sikerült ételkezdeményt és átadta magát a tánc örömének. Gondolatban vadító, vörös ruha volt rajta, virágkoszorú volt a hajában. A cipője pont illeszkedett a lábára, semmi botlás, semmi félrelépés benne, hiszen, ő maga volt a cipő, s minden lépés. Hajdan míg fiatal volt, nem volt meghajlott és megfáradt. Imádta a gyerekeivel töltött szabadidőt, csupa játékosság és feladat volt minden rezdülése. Figyelemmel volt nem csak rájuk, hanem önmagára is, hiszen mintát kell adni a fiúknak, méghozzá nőit. Néha elmélázott a szőnyegen heverő kisautók láttán, vajon mi lenne, ha lánya is volna? Hogyan tudna akkor nő lenni? Milyennek látná önmagát? A szeme huncutul vigyorgott, míg az emlékei hullámaiba merült, de mióta az összes gyereke kirepült a fészekből és ott maradt a férjével, valahogy semmi nem úgy volt mint régen. Valahogy kiveszett a tűz az életéből, lassan, lassan át kellett adja a helyét a barátnőknek, akik persze mind kedves, csinos kislányok voltak, de valahogy egy sem volt gondoskodó és odaadó annyira, amennyire ő elképzelte. Az ura persze olyankor mindig leintette, ha ezt szóba hozta egy-egy beszélgetésükkor. Ettől méginkább feleslegesnek és haszontalannak és öregnek érezte magát. A munkahelyén is rengeteg volt a fiatal lány, aki nőnek képzelte magát, kis esetlenségeiken jól szórakozott magában, míg a papírmunkával bíbelődött. Persze velük szemben mindig anyai, elfogadó és segítőkész volt. Az urát ugyanúgy várta haza, de valahogy mégsem az a nő volt, aki előtte. Illetve egészen pontosan nem volt nő. Ember volt leginkább. S ez volt, hogy zavaró volt még számára is, hiszen, hová lett belőle a pajkos, huncut, életvidámság? Észre vette ezt az ember is, de hiába is kérdezte az asszony nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy: MESÉLD MÁR EL, MI A FENE TÖRTÉNT VELED? Mitől vagy ennyire más? Ennyire megöregedett, ennyire vén és utálatos és szerethetetlen??? Ezek a szavak végtelen fájtak, rosszabbak voltak, mint a korbácsütés, melyet csak Krisztussal egyesülten a misztériumban élt át ugyan, de átélt. Minden egyes szó egy-egy ütés volt, a lélektestén, mind, mind más helyen érte el. De Ő, ilyenkor üveges szemmel meredt maga elé és igyekezett fájdalmát elrejteni. S még akkor sem adott választ erre a kérdésere, mikor az ura mérgében felcsattant, hogy jobb lesz más nő után néznie, mert nem úgy van ám az, hogy tiszta otthon, rendes ház, meleg étel! Kell az asszonyból a nő is, aki energikus, életvidám, ennivaló 50-en túl is hamvas és sexy. Aki dinamikus és nem egy vén trottyos, kivénhedt dög, aki mellett szintén csak dögleni lehet. Mert az élettelensége ragadósan átnyúlik felé és torkon ragadja a őt is, aki ettől megijed és rátör a pánik, új nőre, új életre vágyik. Mintegy új önmagára akar találni, mert ez ami van, ez elviselhetetlen és ijesztő. De ezek a kemény szavak sem használtak, az ember megrázta a fejét, unottal ledobta a tányér mellé a kanalat, köszönte ebből ő nem kér. Felállt az asztaltól és az előszobából leakasztotta a kabátját és kilépett az ajtón. Miközben azt kiabálta: -Az Isten bassza meg ezt az egész rohadt életet! Hogy miért kell ennek így lennie? Ezt nem lehet bírni! Kell egy kurva nő, akiben élet van, mert ettől az élettelen kivénhedt dögtől nem kell semmi, csak az az egy út van, hogy kell egy másik, aki megmenti, baszni vele egy keserveset, legalább ennyi öröme legyen az embernek! Menekülhetnéke támad, mert úgy érezte ez a keserűség menten megfullasztja, ha nem tud azonnal a kocsmában benyakalni egy korsó sört, meghal. Elveszik, megdöglik ő is. Ahogy az asszony, a nem tudni mitől. Persze se nőt, se kurvát nem talált (nem is olyan egyszerű ez) a kocsmában a zajos füstös részegekkel teli helyiségben sem lelt nyugalmat, így hát nyakába vette a várost és ment, ment, ment... Talán éjfél körül ért haza, csendben nyitotta ki a bejárati ajtót, kezében ott szorongatta a postaládából kivett levelet, mely az asszony nevére szólt, sietve felbontotta, fáradtan, megtörten, olvasni kezdte és elborította a szégyen. Bement a hálóba, a felesége már rég aludt, ki tudja mikor és hogyan érte utol az álom, halk szuszogását alig lehetett érzékelni, már-már úgy tűnt nem él. A csuklóján található ér, megbízhatóan kitapintható volt. Épp csak mélyen aludt. A férfi vett egy forró zuhanyt, s mikor átsétált a hallon, még egyszer elolvasta a kredencen hagyott levelet, mely az onkológiáról érkezett. A mammográfia lelet eredménye volt, illetve lett volna, de az asszonynak be is kell majd menni, mert valami nem egészen úgy van, hogy elsőre plusz vizsgálatok nélkül rá lehessen mondani, hogy minden rendben van. Ennyit tudott kiolvasni az értesítésből. Ekkor kétségbe esett, hátha ez a baj...de hát miért nem szól? Annyiféle dolgot átéltek már a 35 év alatt, hogy ez igazán nem lehet eltitkolni való. Aztán elhessegette ezt a lehetőséget...mert az, hogy az asszony megváltozott már így van egy ideje, nem olyan hirtelen történt a nagy összeszottyadása, hogy erre lehessen fogni. Leült a hintaszékbe a nappaliban, nem kapcsolt lámpát, hallgatta a város még éjjel sem szűnő életét, a 76-os trolit, ahogy megáll a Jászain, a 4-6-os villamost, ami átnyargal a hídon. A szomszéd kutyáját, aki ugatta a munkából késő éjjel érkező lakót. A gondolataiba merült, leste az árnyakat a padlón és a bútorokon. Éjjel olyan más minden, csend van s közben mégsem. A bútorok időnként recsegve ropogva adják tudtul, hogy ők bizony élnek, mégha annyira nem úgy látja is az ember. Hiába a fizika törvényeit a szekrény sem tudja elkerülni, bármennyire is szeretné. Mikor már majdnem elaludt véletlen kinyílt a szekrényajtó és kiborult belőle a fényképes doboz. A férfi felriadt, el nem tudta képzelni mi lehetett az, ami az éjjelben akkorát szólt, hogy édes szendergéséből felriasztotta. Nagy nehezen felállt, kinyújtózott, a körbe tekert törölköző leesett róla, de ez sem érdekelte, kiváncsi volt, minek volt akkora hangja, ami képes volt őt felriasztani. Kicsit csüggedten nézett a sötétszürke homályban maga elé. -Óh hát ez lenne az.... Felemelte a dobozt, közben hulltak belőle a fényképek, melyeken boldog emlékek pihentek. Mert ugye az ember elsősorban a boldogságát akarja rögzíteni, abból szeretne múltat építeni magának, nem a magányból, a keserűen átvészelt nehézségekből. Nem a harcból, a kudarcból, a csalódásból. Nem a halál szagát és színét akarja őrizgetni, hanem a pezsgő életet. Halálos nyugalommal kezdte a sötétben visszapakolni őket. Néha hümmögött közben, s arra gondolt, hogyan lehetne életet csalni megtört házaséletébe, a semminőbe, akivé a felesége lett. A fotók közül felvett egyet a földről és a homályban nézegetni kezdte, nem volt jól látható és kivehető mi is van rajta, ezért villanyt kapcsolt, azt, ami a hintaszék mellett volt, beült a székbe szép kényelmesen és jól szemügyre vette a képet. A feleségével volt rajta egy barátjuk esküvőjén a vacsoraasztalnál. Sugárzott róluk a boldogság, bár a saját mosolya nem volt egészen vidám. De ezt csak ő látta a képbe. Másnak aligha tünt fel. Ez is egy olyan pont volt, az életében, ahol nem volt megelégedve a feleségével, pedig semmi kivetni való nem volt az asszonyban, aki akkor még csak a jegyese volt. Igaz az is, hogy abban az időszakban volt egy barátnője is, és nemcsak a lelkiismeret furdalta miatta, hanem egyfajta döntéshelyzetbe hozta magát. Marinak szebb volt az alakja, és eszméletlen jó volt vele az ágyban, ezért szerette, a menyasszonya viszont, - aki csinos nő volt, - nagyon visszafogott és egy kicsit belefeszült az életbe, illetve akkor azt gondolta, hogy nem is kicsit feszül bele, hanem nagyon. Mari kényszerhelyzetbe állította: vagy a menyasszonya vagy ő. S ettől megszállta az életuntság. Valahogy sosem tudta elfogadni azt, hogy választania kelljen. Igyekezett a pillanatnak élni, de itt ez nem volt túl kellemes életszakasz. A fényképész minden vendéget lekapott, aki jelen volt a vacsorán. Őket is. És itt megállt egy pillanatra...felállt a székből kezében a fotóval, az arca és egész alakja visszatükröződött az ablaküvegen, nézte magát egy darabig, magasnak még mindig magas volt, de az idő során lett egy kisebb pocakja, aztán elnézett a tükörképén túlra, bámulta a hajnal derengő fényét az égen, a horizonton feltünt kis vékonyka csíkot. Nagyot sóhajtott, s a gondolata egészen elkalandoztak Marihoz az egykori szerelméhez. Vajon, ha másképp dönt, hogy alakul az élete, viharos szakításuk volt, a nő tajtékzott, amiért a fennálló elkötelezett párkapcsolat fontosabbnak bizonyult, mint ő. Egy hatalmas pofon kiséretében hagyta ott, egy szórakozó hely kellős közepén, ahova a haverjaival ment, Gitta ide nem kisérte el soha. Más bejáratott helyük volt, ahova időnként társaság nélkül is elmentek. A pofon helye sokáig égett, a nő kézhelye az arcán egy jó darabig meglátszott, nem úgy a szívén, ott még most is ott lüktet. Bánta ezt a kapcsolatot, ha Mari elég időt hagyott volna arra, hogy döntsön és nem akarva volna azonnal és végérvényesen kalitkába zárni, talán elhagyta volna Gittát, akit nem is tudja miért szeretett. Talán azt, ahogyan körötte létezett, azt akinek mellette érezte magát, végül is lényegtelen. Volt és kész, mikor összeköltöztek néha idegesítően közel érezte magához a nőt, de legfőképp az élet súlyát a felelősséget, hogy már nem csak magért él. Az esküvőjükről legszívesebben elmenekült volna, hogy ne kelljen a családja és főleg az apja tekintetét viselnie, aki maximálisat követelt tőle minden téren és utálta, mert valahogy soha nem tudott megfelelni az elvárásnak...még akkor sem, amikor elvette Gittát. Az apjának ez is kevés volt, s anyja...nos igen, talán ugyanolyan megtörten és megöregedetten állt ott az apja mellett, mintahogyan Gitta néz rá a tányérja felől, megtörten és unottan. Még éltek a szülei, de nem tartottak szoros kapcsolatot egymással, még a gyerekek születésekor csak-csak, s időnként vigyáztak is rájuk. De mióta a gyerekek felnőttek és itt maradtak egymásnak valahogy a családi kapcsolatok is megkoptak, s csak az ünnepnapokra korlátozódtak, és ott is leginkább a családi színjáték kedvéért voltak együtt, semmit azért, hogy valóban örüljenek egymás társaságának, nem volt ezekben semmi őszinteség, csak egyfajta protokoll, mint a munkahelyi értekezleteken, vagy év végi összejöveteleken. Közben reggel lett, s Gitta kócosan és álomittasan kimászott az ágyból, hogy kávét főzzön, a hálóból halk léptekkel csoszogott ki a kedvenc papucsában. Meglepve tapasztalta, hogy egymaga aludt. S fogalma nem volt róla, hogy a férje hol van, vagy hol volt egész éjszaka. De most valahogy nem is érdekelte. Eszébe jutott a tegnapi tánc, ahol önfeledten a lelkével összekapcsolódva átélte egyfajta trancendens élményt, ez annyira magával ragadta, hogy az sem érdekelte, hogy a paprikás krumpli hagymája szénné égett. Fiatalnak és energikusnak érezte magát, régóta nem volt ebben része. S bár minden porcikájában megérezte a ritmus okozta lépések dinamikáját, elhatározta, hogy felkeres egy tánctanárt, vagy egy csoportot, hol hódolhat ennek a szenvedélyének. Tegnap a vacsora asztalnál történt csetepaté után , úgy is abban a hitben volt, hogy nem fog ő kelleni, a férfinak, akivel az egész életét eltöltötte, s rászakadt érzéseitől kibuggyantak a könnyei, a kávéfőzőbe automatikusan tette a kávét, majd beleöntötte a vizet. Letörölte a könnyeit és egy nagyot sóhajtva bekapcsolta a gépet. S bevonult a fürdőbe. Szombat reggel volt, így nem várta sem munka sem, egyéb teendő. A telefon megszólalt a köntöse zsebében, egy üzenete jött a neten. Kikapta a telefont és a szokott mozdulatokkal felnyitotta a zárat. A nagyobbik fia írt Norvégiából, hogy megkapta az áhított mérnöki állást. Elborította az öröm. S a könnyek helyét a mosolyráncok foglalták el. Büszke volt és elégedett, ahogy mindig, ha a fiairól volt szó. Válaszolt is nagy boldogan, hogy szívből örül, s hogy sok sikert kíván, s várja az élménybeszámolót az első napról, de nem üzenetben, hanem skypon. Látnia kell a fiát, aki ebben a percben végtelenül hiányozni kezdett neki. Közben kijött a kávé, az illata eltöltötte az egész lakást. Gitta gyorsan magára kente a nappali krémet, s kiszaladt, hogy lekapcsolja a gépet. Előkészítette a csészéjét, a cukrot s a tejet. Csak magának, mert azt hitte egyedül van. Bekapcsolta a rádiót, épp híreket mondtak, reggel 7 óra volt. A férfi még mindig az ablaknál áll, csendben hallgatta a reggel neszeit, a felesége csoszogását és fészkelődését a fürdőben. Nem mozdult, csak csodálkozott, hogy milyen hirtelen lett nappal, hisze az előbb még a hintaszékből felállva tapogatózott a földön a képek után... Gondolt egyet, és bekapcsolta a laptopját, ami az asztalon volt. Felnézett a netre, s a kék közösségi oldal keresőjébe beütötte a nő nevét, akarta hogy megtalálja, bár még nem tudta pontosan mit akar vele kezdeni, csak kiváncsi volt rá, látni akarta a fotóját, s csak remélni tudta, hogy lesz róla kép. A kék oldal hamarosan kiadott 100 találatot, hiába míg Gittának különlegesen szépen csengő neve volt (Szentirmay Brigitta) Addig Marinak egész hétköznapi név jutott (Tóth Annamária) de mi van, ha nem is ezzel a névvel él együtt, mi van ha ő is férjhez ment, mint a többi nő teszi fiatalon? Akkor vajon hogyan keríti elő? A régi haverjai közül eggyel tartott kapcsolatot. Ráírt, hogy hátha tud Mariról valamit...reménykedett, hogy igen. S míg ezen kattogott, sorra nézegette a kék oldal által feladott találatokat. De nem akadt a keresett nőre. Gitta a konyhában hallgatta a rádiót, kortyolgatta a kévét, a teste újra mozogni kezdett a ritmusra, mely magával ragadta. De most nem adta át annyira magát neki, mint tegnap. A szomszéd macskája közben bemászott a konyhaablakon, a körfolyosós budapesti bérházak csodája ez. Tejjel kínálta a cicát és beszélni kezdett hozzá. Kapott még egy üzenetet, a lila szolgáltatótól, a telefon kedves hangon csilingelt hozzá, ő a középső fia volt, aki még az egyetem utolsó éveit tiporta a Phd. megszerzéséért, orvosnak tanult. De hamar rájött, hogy nem kifejezetten a gyógyászat érdekli vagy a gyógyítás, hanem a kutatás. Így e terültek felé vette az útját s a másoddiploma után most neki vágott a mesterképzésnek, Szegeden. Ahol egy jó ideje élt is. Kedves kis faluban a város mellett. Gitta boldogan válaszolt a fia kérdésére, aki afelől érdeklődött, hogy hogy van? Nem szólt az apja tegnap esti kirohanásáról. Nem akarta ezzel terhelni. Megbeszélték, hogy a következő hétvégén a vizsgaszünetben majd hazalátogat egy pár napra. Ettől Gitta végtelen boldog lett. S örömében mégiscsak táncra perdült. Nevetve gondolt az első éves egyetemista fiára, aki valószínűleg valami buli után még javában alszik Sopron meseszép utcácskájában. A férfi még mindig a kék oldalt böngészte, annyira belefeledkezett, hogy fel sem tűnt neki, hogy Gitta belépett a nappaliba, s csodálkozó tekintettel kérdezte tőle, hogy mi a csudának ül meztelenül a számítógépe előtt??? Látta a kiborult fényképes dobozt, s a földön heverő képeket elkezdte összeszedni. S az asztalon lévő dobozba visszapakolni. Megállt a férfi háta mögött, aki egy szót nem szólt hozzá, s a képernyőt fürkészve meglátta azt a bizonyos nevet, s hirtelen kicsattant: ELAKAROK VÁLNI! A férfi megdöbbent arccal nézett rá, s ezzel a lendülettel kérdőre is vonta: -Igen? S ugyan miért? Gitta szemébe könnyek gyűltek, s sírva mondta: - Mert nem vagyok melletted boldog. Csak a gyerekek miatt nem szóltam erről eddig, hogy elegem van a kapcsolatunkból. De most, hogy nincsenek már itthon, most már bátran mondhatom, hogy elég volt!!! S azzal hátat fordított a férjének, aki hirtelen azt sem tudta mit gondoljon, vagy mondjon. S visszament a hálóba felöltözni. Közben rázta a zokogás, nem is biztos, hogy ezt akarta igazán, de már kimondta az ítéletet a kapcsolatuk felett. Vége van, benne legalább is már régóta vége volt, s igazán csak a gyerekeiért élt, csak most, hogy nincsenek, annyira üressé vált az élete, hogy kétségbeesett önmaga érzéseitől. Kiment a hallba, s meglátta a felbontott levelet, kezébe vette, elolvasta, s kicsúszott a száján: Baszki, hogy még ez is! Idegesen nyúlt a telefonjához, s kereste meg rajta az orvosa nevét, megnyomta a zöld gombot és várta, hogy a készülék kapcsolja a doktort. Az sem érdekelte, hogy szombat van. A telefon hamarosan beadta a várt hangot, s Gitta idegesen kezdte el a mondókáját. Az orvos nyugodt hangja és kedvessége megnyugtatta, az égvilágon semmi gond nincsen, csak a mammográf nem adott pontos képet a mirigyállomány bizonyos részeiről, kell egy ultrahangos vizsgálat is. Hétfőn reggel 8-ra várja is Gittát. Kicsit megnyugodott, s belebújt a cipőjébe, gondolta elmegy a piacra, körül nézni. A gép előtt ülő pucér férfitől el sem köszönt. Otthagyta Tóth Annamáriával, akinek 100 arcot is kölcsönzött a kék portál. A hűvös szellő felborzolta Gitta haját, s ahogy tempósan sétált, a szeme a zebránál megakadt egy hirdetésen, előkapta a mobilját és lefotózta, így tanulta a fiaitól...és ezzel a lendülettel elhatározta, hogy új életet kezd. Na nem a férje kedvéért, hanem azért, mert ő megérdemli! Közben a még meg nem született unokáira gondolt, na nehogymár egy vén trottyos nagyi jusson nekik, akit legszívesebben eldugnának, nem, Ő olyan nagyi lesz akire mindenki büszkén néz majd...kivéve a a Tóthannamráriákat, azok majd irigyek lesznek. Elvégre 56 évesen nem kötelező megdögleni. Felhívta a fodrászát is, s azt kérte valami hulladögös frizurát akar, mert a tánchoz nem illenek az ősz szálak és az a nyanyás forma, amivel jelenleg él.