Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Egy láthatatlan ember

2014.07.05

Ők ketten

Háttal álltak egymásnak a sziklaszirten, lábukat a tenger markos, erős hullámai csapkodták kíméletlenül. Minden hullám, egy felszakadó érzelemfoszlány volt a múlt és a jelen partja közt, mely rajtuk átsöpört. Volt ami szilaj természetével, majdnem a vízbe lökte őket. A nőnek pille súlya volt a férfi erős izmos, képes volt a nőt megtartani. A lelkeikben pont fordítva volt, a nő harcedzett erős volt a férfi lágy és törékeny. Két pont voltak a világegyetemben, kiket a sorsuk egymáshoz vezérelt.
A szíveik közt egy hullám játszott szakadatlan, akár a tenger vad játéka lábaikon.
Az egyik pillanat lágy volt és áradó a másik kemény és kegyetlen, hozzájuk tartozott mindkettő.
A hullámzásban egy dupla spirál keletkezett, s egy fényes pontban egyesült a fejük felett.
Furcsán imbolygott a lelkeik árama szerint.
Nem látták egymást, s a sóhajok közti csendben, egy- egy csillag hullt
alá az égből csengő-bongó hangon.
10514716_553009998144719_9204654657882697593_n.jpgMegállt egy-egy percre a mágikus ütem mi zakatolt és időnként csikorgott kettejük lélekterében.
A nap szivárványt vont köréjük, s a tűz mely benne kigyúlt, aranyos lánggal lobogott a messzeségben.
Egy idő után elfáradtak a lelki próbák és gyakorlatok sűrű hálójában, s elengedték egymást, csak egy percre, de ez mindkettejük számára örökkévalóságnak tűnt. Alattuk megszüntek a hullámok, szíveik közt megtört a varázs, a tüzek kialudtak, s ekkor egymás felé fordultak, hogy megtudják ki a másik, akivel a létezés szegletén jártak. Az Angyalok életre hívták a tér minden széthulló fényét s egy gömbbé fordították. Ott lebegett köztük, majd ketté vált.
Az álomporos csillámon mi szemükre vetült nem látták egymás szívét, csak a földi valójukat. Kidomborodott a térben egy kapu amin keresztül mélyükbe pillantottak, s megtalálták az önvaló törékeny fénykristályát, az ékkő különös színekben tetszett lelkeik változásának megfelelően. Elhalványodott az idő görbülete, nem számlálták a törékeny percekben való neszezését, elszentült időt írtak maguk köré a semmiből.
A világ minden pillanata az övék volt. De egymást még mindig nem látták, csak hangfoszlányok száguldottak át egyiktől a másikig, valami különös lélekzene, egy különös dallam.
Aztán egy pillanatra egymáshoz koccantak a fénygömbök, nem törtek szét, csak milliomnyi darabra repedtek, s akkor a megtört pillanatban láthatóvá vált az, mi eddig rejtve volt.

Szerelemharmat csurgott a csillagok sárgás-kékes neonfényéből.
Az álló időben rájuk telepedett a magány egy foszlánya, mi a szíveikből szakadt ki és tört ketté a nehéz sóhajaik alatt. Oda vissza ringott köztük az árny s nem tudták, nem merték eldönteni kié is...mindkettőjüké volt, csak a hályoggal borított fénytelen szemeik nem akarták látni a láthatót, az árnyat, a redőzött síkos de mégis ragadós érzésekből alakult amorf figurát, mely kettejük áramában lengett, oda-vissza... a tér hullámaiban, amik most nem harmatosak és mézédesek voltak, hanem komorak és keserűek. Így voltak ők a két külön vált világban. Abban a hasadtságban melyben a galambszürke milliomnyi árnyát és fényét élték jelen pillanatukban.
Kárhozatra ítélték magukat és egymást...mert képtelenség volt felfogni, amit tettek. Borult volt az Ég és dermedt szíveikben fémes csikorgással higanyszínű cseppek váltak ki és marták fel a lélek minden felfeslett sebét.
Tisztán kellene megállni egymás fényében s e helyett egymás árnyai lettek. Néma fekete, szürke fénytelen hiányokká váltak a térben melyben az állő idő megtört percei rést vertek a lidérces jajból melyben léteztek.
A nap pislákolón kopogtatott a szívek ajtaján, a pirongó hajnalban, mely éppen az ég alján a horizont fáradt résein átkelve csorgott felfelé az ólomnehéz égbolton, s a megnyitott résből kifordult a magány minden veszedelmes kínja és gyötrelme. A part kihalt volt ahol jártak, még egy sirály sem rivalgott bele a hajnalba...
a hályogos szemeiket nem tudták tisztára törölni, s vaktában kapálóztak egy- egy kinyúló kapaszkodó után de nem találtak semmit. A csonttá dermedt lelkeik egymás után kiáltottak és sóvárogtak...hiába a törött tükör nem mutatott mást csak önnön arcukat, s benne a fájó hiányt, mely dermedten zárta be a magányos börtön ajtót. Hiába rázta, forgatta akár a kéz, akár a vad szellő mely a lélek barlangjából süvített ki, nem nyílt fel a zár, s nem nyílt fel a szem.

A látatlanban az ujjaival lapozott egyet a lélek könyvében; mert nem bírta elviselni a magányt, a kínt, ami kikiabált belőle. Ellökte magától:
- nem, ez nem nekem, nem rólam szól, nem ismerlek, nem tudlak, szótlan szó vagyok, mi benned honol, egy délibáb, mely rojtosra tépte a szálakat, akár a gyapjú sálat a moly.
Kergetlek magamban s soha el nem érlek, s tükrödbe bújtatva láthatsz mi vélem az élet. Vélheted hogy a kép a tiéd, de tudd...
a kapu melyet át látsz...hamis és borús.

-némán nézi a másik a lepel adta tájat, látja mi a való, s a kép mi fáj, hogyan ad menedéket a hazug szívű társnak.
Gúnyos mosoly villan a szája szegletében...:

- hát jól van játssz tovább a hazug mesédben. Hidd hogy nem való, mi élő, hidd hogy félre vezetsz még....tudd hogy a felhő felett fénylő, s mindig tiszta képet ad a lég.
Csillagon bong mi szívedben rejtezik. S mily ostoba vagy az Angyalok is nevetik.
Reád adtad a ruhát, mi jelmezként rajtad feszül, a lelked bennen leoldja azt, mit a hazug maszk eltakar feslett lelkedből ezen is kiül.
Hamis a mosoly, s hazug a szív...tisztán érthető, a FÉL-ELEM belőle mit szít.
Térülj ágadra, hazug vágyadba...s tudd hogy magad téveszted, magad kergeted hazug álmodba.

S ki melléd szegődött, mint társ csak délibáb...koszlott ruháján folt, s lelkén nincs világ...csak látszat szín, mi hamis üveggyöngy csupán...a fején a korona...hamis ábránd csupán.

S most indulok...mert vár rám a part szegletén szívem királya melynek királynője vagyok ÉN.

Az arcát a napba fordította, fáradtan simította el a szemébe hulló tincseit, a könnyeket beitta a szemzug, azzal nem volt gondja.
Néma volt minden a magányban, s kezét széttártan erejébe lépett. Furcsa érzés volt. Aztán megkereste a hangját, hogy feleljen és csengjen benne, visszhangozza a varázst mely a csillagokban a feje felett van.
Édes volt a csend, és a békeárama vitte magával egy ismerős helyre, a sziklás partra, ahol először voltak egymás társaságában.
Végtelen hullámok sodródtak felé, s a sziklán állva csendben nézett a horizont kékesszürke árnyalatába.
Világos, habos hullámok verődtek a lábának, ez a saját hullámzása és csendje volt, néhol vad, és néhol szelíd, esetenként szerelemmel teli.
A felhők fehéres fodrai, kiadták a földi mintát. -Tényleg úgy van fent amint lent, gondolta, s fáradt léptekkel elindult egy kis ház felé, mely a parton árválkodott. A ház előtt egy fekete macska nyújtózott, s a lábához simult.
A másik elment...Isten tudja merre viszi a lélekfodor, merre teremt magának új világok felé új utakat.
A szerény vacsora elköltése után kiült az ajtóba s nézte a lenyugvó napot, az estét, a kigyúló csillagokat, a hold bájos ívét..
S akkor megszólalt benne valaki...igen...Ő volt...

- nem tudok elmenni, nem tudlak elhagyni...itt vagyok, s szeretem hallgatni a csended, melyben a lelked zenél. Szeretem az akkordjaid, a gondolataid, a lelked hallgatni, mintha magam hallanám...

1557460_773083426052627_212844390_n.jpg Furcsa és bizsergő érzés futott végig a gerincén s mintha valaki simogatná, hátra nézett, de nem volt ott senki sem.
a hang ismét válaszolt:

- benned élek, s bár távol járok, a lelked a lelkem otthona, miképpen a tiéd is itt cseng az enyémben, ha felém jársz.
Gondolataim közt elsimultan lélegzel.

A gondolataim...évődött magában..hát persze...hogy is feledhetném el..a gondolataim...minden magányos percemben elmélkedem és merengek..az életről, a forrásról, a múltról és a jelenről, ez az a pillanat melyben a lélek cseppek csengenek, hol gyorsan, sodródva peregnek, hol lassan andalogva, gurulnak.
S kihallgatod a titkaim... a lelkem zöngéjét...nem szeretem mikor a magányom pillanataiban engem hallgatsz...de ha már itt jársz, legalább csukd be magad mögött az ajtót...hogy ne lássa, ne hallja más, csak kinek kulcsa van a szívemhez.

El kell fogadni...amint fent úgy lent, amint kint úgy bent. De ha bent vagy kint miért nem vagy sehol?
A macska az ölébe ugrott és vad dorombolásba kezdett, odatolta a fejét a keze alá, jelezvén, hogy a varázs parázsló percei széttörtek.

Vége.