Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Angelika és Erasmusz folytatás

2013.10.17

Erasmusz és Gabriella

 

1392738_10151733747623105_208400802_n.jpgAngelika a palotában sétált kicsi Azullal a karján. Erasmus és Gabriella a palota középső termében tartózkodtak a kandalló előtt, mely felett egy hatalmas rámázott tükör állt. Érdekes volt a látvány, amit így a terem nyújtott. Erasmus gondterhelt arccal nézett Gabriellára, nem értette minek jár a nő hozzá, hiszen mióta családos ember lett a körben mindenki tiszteletben tartotta ezt. S csak igen ritkán voltak vendégek a házban. A tükröt pedig mindenki tiszteletben tartotta, úgy hírlett nagyon régi időkből való volt, s időnként sajátos színben és világban mutatta az előtte megfordulókat. Az igaz bensőjük nyílott ott meg, s azok a vágyaik melyek sosem váltak valóra, hogy emlékeztesse őket arra mi a valós és mi a valótlan. A kicsi Azul bájos gyermeki hangja töltötte meg a teret, Angelika szelíd mosollyal válaszolt a gyermeknek, akinek a kedve ettől csak derűsebb és vidámabb lett. A teremben az ülőhelyek mögött állt a két ember, Angelika érdeklődéssel figyelte őket, Gabriella villogó már-már kínos tekintetét, melyeket feléje vetett. Féltékeny volt, minden boldogságára Angelikának, kinek kedvese, az egyetlene az életében Erasmus és a kicsi Azul volt. Erasmus kellően zavart lett és kitessékelte Gabriellát s felhívta a nő figyelmét, hogy a családi békét és az élet új útját ne zavarja a megjelenésével,s a tengerparti sétájukon se leselkedjen utánuk, melyen Erasmus rendszeresen rajtakapta Gabriellát.
Angelika is a tükör elé állt, összeszedte a félig égett lila és kék színű gyertyákat s intett egy szolgálónak, hogy takarítsa el a többi ott maradt csonkot is. Elrendezte a virágokat, kellemes rochidea illat volt. A virágok, fehér és rózsaszínben pompáztak a kandalló párkányán.
A tükör mikor Angelika elébe állt, megelevenedett, s egy olyan arcot mutatott feléje, amit eddig nem láthatott magáról. Egy törékeny sebzett gyermeket, kinek a sorsa nem a dicsfényekről szólott. De a gyermek amint cseperedett, növekedett egyre erősebb és teljesebb lett. S a leány, az ifjú olyan áldomásokkal gyarapodva állt ott, mint aki egész életét a tudományának szolgálatában töltötte, s a sebzettség sem mutatta magát. Egy tisztáson volt de nem földi tisztás volt az, legalább is, nem arról a földről való ahol élte az életét. Egy egészen más helyre mutatott a megelevenedett kép, mi csillogó fehéren, lilán és kéken játszott. Nagy hatalmas hegyek húzódtak arra, s egészen fura öltözékben jártak az emberek. Az erdő közepében fehér ruhában állt az ég alatt. Vele volt egy paripa, hosszú fehér sörénnyel, díszes fejdísszel a homlokán. Idegen volt a hely mégis ismerős. Erasmusz kedves szólongatása és érintése hozta vissza Angelikát a varázslatból...s a tükör nem mutatott más képet, mint boldog hármasuk egységét, s a család meghitt békéjét, a hétköznapi valóságukat.
- Mit láttál kedves? Hová merengtél, miféle távoli világban jártál?
Angelika zavarában nem tudott mit szólni, csak kedves barna tekintete árulta el, tiszta élményének varázsát. Szólania nem kellett mert Erasmus forró csókja máris ajkára tapadt, s elmerültek a szerelem időtlenségében.

 

Tükörben

 

Angelikát nem hagyta nyugodni a tükör adta látvány. Szerette volna megnyitni 524520_571797102883547_994121720_n.jpgújra és újra azt a dimenzió kaput, de a TÜKÖR nem volt engedelmes. Angelika csak magát látta benne, hosszú barna haját, barna meleg tekintetű szemét, s a terem tükörrel szembeni részét. Maga sem érette hogyan lehet ez. Igyekezett visszaemlékezni szabad perceiben a képekre amik megnyíltak a tükörben. De csak a hegyeket és a tág mezőt látta és egy női alakot kék ruhában, hosszú hajjal, amit álldogál tanácstalanul.
Erasmus örült Angelika igyekezetének, érezte hogy visszatér asszonyába a mágusok ereje, s örömmel vette a változásokat. A kisfiú már nem igényelt akkora figyelmet, hogy Angelika minden idejét, energiáját lefoglalja. Ideje volt visszatérnie egykori fényéhez, s ismét belefogni a tudás használatába.
Erasmust nyugtalanította az éjjeli álom, melyben a családja széthullását látta. S igyekezett azon munkálkodni, hogy ez ne történjen meg. S tanítani kezdte Angelikát újra.
Angelika szívesen tanult, s szívesen adott teret a női erőnek önmagában. Képesé vált  a gondolatával tereket nyitni. Több volt mint érdekes élmény és több, mint tanulás, tapasztalás.
Erasmus szerelme olthatatlan és lángoló volt, s Angelika ügyességétől büszkeség is ragyogott szemében eztán, ha a tekintetük összetalálkozott.
Az időtlen szerelemben, nem volt határ köztük. Elválaszthatatlanok voltak.

 

 

A gömb

59789_430985288993_102954373993_5168494_5588109_n.jpgEgymás kezét fogva sétáltak Angelika és Erasmus...az időtlenség tengerén ringatózva.
A sós ízű szél játszva lobogtatta Angelika hosszú haját. Kissé hűvösbe fordult az idő, de a szerető szívüket összefonta a szerelem.
Szerették így... egymással kézen fogva járni az Ég alatt...A szél fütyült a sziklák közt, s egy -egy csillag is gyúlt már az Égen. Teli hold volt, selymes fénye beragyogta a tengerpartot, s az estét.
Erasmusznak nehéz volt a szíve....az álmán merengett egyre, nem tudta hová tenni magában a kétségeit...Gondolta, megkérdezi a TÜKRÖT...
Angelika szeretőn nézte, szerette a férje tekintetét, bármilyen fényében volt is. Jó érzéssel töltötte el a biztonságot adó meleg tekintet, mi akkor is áradt belőle, mikor a gondjaiból szinte ki sem látszott.
A tengert nézték, a hullámokat, s hallgatták a víz különös zenéjét.
Angelika előre ment, a part szélén volt a kedvenc helye, ahol a dallamokat sodorta elő a szívéből. Kellemes hely volt, egy szikla pereme, belátható volt az egész part, s a tenger felé is jó messzi el lehetett látni.
Erasmus hátra maradt...néha-néha nagyot sóhajtott, s amikor Angelikát nézte a távolban...a szíve megtelt vágyakozással, szerelemmel, ragaszkodással és fájdalommal.
Nagy ára volt a házasságának, a boldogságnak...s ebben a percben érezte Gabriella közelségét, a nő szerelmét, ami egy ideje már több volt mint kínos, több, mint zavaró. Örök harc és küzdelem a legigazabb szerelemért, amit nem érthetett csak az, aki tudta az írást, s élte annak igazát. Ő ezt nehezen értette, s elfogadni pedig nem volt képes.
Egy sirály repült el az Égbolton, mint aki hírvivője egy távoli létnek, s mintha súgott volna valamit...amit csak az értett és az hallott, akinek volt szíve hozzá.
E közben Angelika, elmerült a távolban...a horizont már alig-alig látszott...a tenger szintje megemelkedett, s egyre magasabbra csaptak a hullámok.
Ekkor hirtelen, ahogy elsuhant felette is a madár, egy látomása támadt.
Önmagát látta és Erasmuszt egy távoli helyen egymás ellenségei voltak, kemény és harcedzett ellenfelek. Angelika nem értette, miért látja a képet...s nem értette a harcot sem, hiszen szerette a kedvesét.
Angelika egy fehér lovon ült, Erazmus pedig sólyommal a karján a földön állt. Angelikánál egy Gömb volt, fényes és fehér, a kezében tartotta, de a szívéhez tartozott. Erasmusz pedig a Gömböt akarta, minden erejével, ami valljuk meg Mágus létére nem volt csekély. Angelika nem félt tőle, de magát a helyzetet nem szerette, Ő a béke hírnöke és őrzője volt, nem a harcoskodásé, a háborúságé. A paripa gyors volt, a csillagokon is képes volt lépni, Erasmus sólyma pedig, mintha inkább a nő pártján állt volna...sem mint a gazdájáén. Őrizte és kísérte a paripát...s tudta a tudásuk egyező, egymás lelkének kiegészítői voltak, társak. Erasmus álma...ebben is jelen volt...de Angelika erről mit sem sejtett.
Visszaindult...s hosszasan mesélte Erasmusznak mit látott. A férfi meglepettségében szólni is alig tudott, s magát a helyzetet sem tudta hová tenni. Csodálta a nőt, hogy miféle titkok tudója...Gábriella is tudott hasonlót...de koránt sem ennyire közelit Erasmus lelkéhez...ez kicsit megijesztette...s életében először azt érezte, a nő, aki a MINDENE...túl jár rajta...felül múlja őt, mi több elveti a suykot...ami félelmet és menekülést eredményez benne belül...
Miután hazaértek a sétából, Erasmus bezárkózott a dolgozó szobájába -úgy mint a házasságuk elején, mikor Angelika iránt mindent érzett csak szeretet, szerelmet nem, kemény megpróbáltatásokkal teli évek voltak, Gábriella féltékenységében és haragjában többször kísérelte meg az életét kioltani, ettől Erasmus kétségbe esett, s üldözött vadként járt kelt a világban. Angelika kedvességét, asszonyi gondoskodását is ellökte magától, nem szépen és nem finoman, úgy, hogy a nő a palota másik szegletébe húzódott s ilyenkor csak a hangoknak a hangszereknek élt, egy alkalommal, mikor Erasmus a vacsorához igyekezett, meghallotta a muzsika hangját, s mikor az ajtón benyitott, látta a nőt, könnyekkel teli a szemmel, keserves bánatban, így ment ez hosszú hónapokig. Míg nem egy nap megtört a jég s a muzsika hangjában már nem a bánat szólott, hanem a szerelem, mely az égtől való volt. Ettől ébred szerelem Erasmus szívében, s ekkor látta meg a nő valóságos lényét, lelkét mely túlmutatott a test határain. - Angelika nem értette...de nem sokat gondolt vele, hiszen ott volt a gyermek, aki a figyelmét igényelte.

 

Szerelmes újhold

Erasmusz a tengerparton sétált, az újhold sarlója árkot húzott a parton, s ágyat vetett a szerelemnek. Angelika nem volt vele, az éjjel csendjében egymaga volt. A tenger hullámainak különös zenéje fülébe idézte az Ég végtelen szimfóniáját. Boldogság öntötte el a szívét. Az álma óta ez volt az első igazi boldog perce.
A tegnapok sértődését nem értését elmosták a ködbe burkolózó sejtelmek, s helyét a szeretet és a béke, a megértés vette át. Angelika csodás nő volt, kinek kezei alatt nemcsak a hangok váltak csodává, hanem az érintés is. Erasmuszt ez megnyugtatta, elandalította, s a figyelmét a béklyók és a lidérces gondolatok helyett a fénylő szerelem felé húzta. Lágyan símogatva a lelket, mi a teljességben élte igazát. A kicsi Azul egyre növekedett, s immáron neki is öröme telt benne, látta atyai szemével a lélek szándékait, a harcost, az erős férfit, a gyöngéd szeretetőt, s a társat, mit választott asszonya oldalán hozzá hasonlóan él majd meg, mint Ő. Mikor Erasmusz rajtakapta magát, hogy előre szaladt az időben, mosoly szaladt végig orcáján, hiszen soha vágyai közt nem szerepelt a család, a házasság melyet feleségével létrehozott nem saját döntése volt. S most, hogy az élete kiteljesedett ebben a látszólag kierőltetett szerelemben, nagyot mosolygott egykori gyengeségén, félelmén, és hiúságán. Most már látta azt, amit egykoron nem. S látott mást is...olyat, amiről azt hitte csillagként tündököl, s felderengett róla, hogy hamis vágy szülte múló kép csupán. A parton a sós illatokkal keverve édeskés mézes illatot fodrozott a szél. A hullámokkal csipkézett parton egy alak közeledett felé, a járásáról felismerte egykori cimboráját, aki óriás léptekkel közelgett felé sietősre véve a tempót. Erasmusz ettől kissé megijedt, de ahogy beszélni kezdett Vinszentiánusz, ki az utakat rótta, megnyugodott. Semmi sürgető dolog nem volt, ami kimozdíthatta volna a békéből, s a merengésből. Elmerült a rendben, mit a part nyugalma nyújtott, és a csillagok ragyogása, mely feje felett a mennybolton tündökölt. Az esti sétája a váratlan találkozás miatt kitolódott, így a palotába érve Angelikát a tornácon találta, mely a hálóteremből nyílt.
Angelika elbűvölten nézte az égen ringatózó vékonyka holdsarlót, melyből a szerelem hullámai nyíltak szívén. Éles látomásaiban madárként járt, de lent a földön meleg szelíd tekintetében egy tündér mutatta magát. Erasmus mellé lépett, kézen csókolta, illőn köszöntötte, s szép tekintetében fürdette férfiúi lelkét. A válla felett egy különös fény mutatkozott s beragyogta mindkettőjük szívét. Az éjjel csendes volt, s úgy voltak együtt a föld színén, mint a Nap -és a Hold fent az Ég fénylő magasán.

 

Angelika lánca

Tavasz eleje volt, a fák éppen hogy rügyet fakasztottak a lombkoronán, s virágok bimbójával volt teli minden, s a nap ismét fordulni kívánt; Erasmus magához szólította kedvesét.
Angelika születésének napja ez időtájt volt, s ahogy mindig most is Erasmus volt az első, aki illendőn köszöntötte szerencsekívánságaival és szeretetével halmozta el a hercegnőt.
Egy láncot adott neki Erasmusz, melynek medálja egy hármas kőpiramis volt, benne 3 kő helyezkedett el: középütt Holdkő, alább Ametiszt és a felsőbb szegletében Lapis-lazuli kövekből. A foglalata cizelláltan míves és finom volt, hátulján szimbólummal mely a szívet és annak egységét erősítette. Éppen olyan volt mint a viselője, akinek személyre szabottan készült. Az ékszert ezüst és kobalt ötvözetéből állt. A varázstulajdonságát mégsem ez adta ki.
Erasmuszról tudva levő, hogy gyógyító és mágus volt. Ennek értelmében élete legkedvesebb asszonyának ég-szerét is varázzsal hintette meg. Finom tündéres csillámporral, mely lehetővé tette az égszerrel a kozmikus kapcsolódást -arra az eshetőségre, ha másként nem működne- Angelikának a lánc éppen a szívéig ért, a kapuig melyben az arany út nyílik. A kövek világítottak benne belül, ha Erasmusz és Angelik a szentséges szerelmükkel gondoltak, éreztek egymás felé. Olyan kapocs volt közöttük, mely az anyagban hozta létre a lelkeik kapcsolódását. Védelmet is adott. Erasmusznak ugyanilyen talizmánja volt, melyeket évekkel korábban is viselt már. Az álom melyben a világot látta, a szétesett, romlást a pusztulást, arra ösztönözte, hogy mindenre felkészülve mentse, ami menthető közte és kedvese között.
Angelikát nagyon meghatotta a figyelmes ajándék. S mikor Erasmusz a nyakába illesztette s becsatolta a kapcsot, a talizmánban és a medálban az erő életre kelt. Eleinte nagyon forró volt, és világított. Aztán ahogy átvette viselőjének áramlását elcsitult, s a fénye is halványabb lett. Angelika eztán egészen más varázsképességekkel is gazdagodott a medál és a talizmán kapcsolata képessé tette hitvesének képességeinek birtoklására. Képes volt időt utazni, a látomásai élénkebbek lettek, s a tekintetével akár tárgyak elmozdítására is képes volt. Eleinte ijesztő volt, aztán megszerette. A teremben a Tükör előtt ismét furcsa színek és fények keletkeztek, s mutattak valamit, ami eztán már elkerülhetetlen volt. Távolságot, elválasztottságot egy olyan egységben, ami már több szálon is oldhatatlan volt. Angelika ettől elszomorodott, de látta azt is, Erasmuszt mennyire megviseli ez, csitította és simította a lelkeik fájdalmát, s szíveik sebeit, melyet az Ég kegyelme tett édessé a fájdalom ellenére.
A szerelem azon az oltáron pihent melyet az Ég a legkiemelkedőbb helyen tartott számon, mert itt volt a legnagyobb biztonságban és áldásban.

 

A Hold és a szerelem törvénye

 

Angelika a parton sétált, a mélykék tenger hullámai fodrot vetetettek lábai alá.

Leült egy csendes részen, s nézte a Holdat. Mindig megragadta a Hold varázslatos színe, s elvitte a szívét, a messzi múltba.


Az arcára fátyolként vetültek az est árnyai, s a szellő játszadozása visszaidézte0203.jpg Erasmus kedves csókjait és lágy  érintését a vállán, s a nyakán. *

Eltűnődött a pillanatban, s egészen messzire révedt lelkével, más bolygón járt...ott ahol  a szerelemben a legteljesebben és legédesebben cseppent és csordult lelkük tengeréből egymás felé az érzés, mint két erős hullám az óceán színén, melyek a találkozásban úgy ölelkeznek össze, akár a tavaszban nyíló virágok illata és a mindent felborzoló, hűvös szellő.

Hatalmas küzdelem zakatolt a lelkében, egyszerre volt jó és fájó az emlékezés.

Ahogy a tengerparton járt, időnként meg-meg perdül maga körül, s ha az arra járó látta olybá tűnt, mintha az ég csillagait ő keltené életre, s adna fényt a ragyogásukhoz.

Fénylett a szíve, ahogy magában járt, mert azt a teljes valóját élte, amit emberként élni lehetett. Szabad volt, gondtalan, súlyos terhektől mentes.

Ez az este különös volt, mióta Erasmus elment több ifjú is körülkeringett a nő mellett, csábosan, bájait felkínálva, néha fricskákat küldve a rendíthetetlen, bevehetetlen bástyaként létező nőre.

Angelika nem vétett a szerelem törvénye ellen, s büszkén viselte magányának minden cseppjét, akár keserű volt, akár édes.

Ezen az estén is jött valaki, hogy táncba kérje.

De Angelika már rég meghozta szívében a végső döntést, egy olyan estén, amikor senki nem figyelte lépteit, szíve zsongító halk szavait.

Mikor a fiatal férfi mellé ért, s letelepedett a parton, Angelika felállt, s orra felett büszke női tekintettel a szemében, elsietett.

Kék hosszú ruhájának szegletét megragadva, szaporára vette apró lépteit. A lábán lévő topánka talpa úgy simult az útra, hogy jártában senki sem hallotta, csak hosszú ruhájának suhogása tetszett vissza az éjjel csendjében. A talizmán ott lapult a kezében, s dühös kiáltások szakadtak fel lelke hangjaiban.

Nem szerette a férfiak ostromát; S mégis mély katartikus élmény volt számára, egy diadal, mit magával vívott az a csendes perc, mikor a kísértő hullámok, elültek s újra a béke vette át szívében a hatalmat, szelleme-lelke teste felett.


A palotába érve első útja Azul hálótermébe vezetett, a kis herceg édesdeden aludt s lelke a tejút szegletét járta.

Kisvártatva nyugovóra tért, de előtte még csodálta a messze távolban úszó teleholdat.

 * kép forrása: www.duc-sai.hu/hu/