Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Angelika és Erasmus folytatás 3.

2014.04.22

A tengerpart Angelikának mindig meglepetésekkel szolgált.
Egy hajnali sétája alkalmával, érdekes lábnyomokat talált a homokban. Oda sietett és megnézte közelebbről. Megtapintotta a vizes homokot és tenyerébe vette, ekkor odalépett mellé egy férfi, s kedvesen megkérdezte:
- érdekes? Mit gondolsz róla mi ez?
Angelika hosszan nézte az idegen férfit, úgy festett, mint egy Angyal, valahonnan mégis ismerős volt neki, a lelkének...
- igen, érdekes...felelte, de nem tudom mi lehet ez.
Furcsa és fényes volt, amit a homokban talált. Olyasmi volt, mint egy közönséges homokszem, csakhogy ezen szikrázott a nap fénye.

Sokáig guggoltak egymással szemben. A fénylő Angyali lény szerető tekintettel figyelte Angelikát, aki szemmel láthatóan elcsigázott és fáradt volt. Felkavarta a lelkét a találkozás és Erasmus hiánya sajgott a lelkében...úgy érezte sosem fogja megérteni ezt a tétova kósza világot, amiben a hitvese térül-fordul.

Nézte az Angyal kedves tekintetét, s ólmos könnyek eredtek meg a szeméből. Ő sem tudta miért....nem volt szokása a könny...erős és harcedzett nő volt, hitének ereje akár a kard, Erasmusszal való szerelme pajzs volt előtte, mely láthatatlanul de ott feszült minden vívódásában és kétségében védelmet adott számára...


Az Angyal kedvesen átölelte a síró nőt, s fülébe súgta:
-hamarosan vége lesz...

*****************************************

*****************************

 

Angelika a fodrozódó hullámokon nyugtatta a tekintetét. Egészen elveszett az időben, visszatetszett egy távoli múlt, egy emlékfoszlány, érdekes és furcsa volt mindez, mert eddig a múltjából nem tükröződött semmi vissza, csak a jövendőt látta.
A romlást és a pusztulást, Erasmus hiányát és a szerelem végét.

A múltban egy sötét varázsló szolgája volt, aki a méregkeverés minden csínját-bínját ismerte, volt egy társa is, egy nő, hosszú hajú, bőrszoknyás boszorkány. Angelika cseléd volt, minden alantas munkát rámértek, a padló súrolást, az edények tisztítását.
A varázsló kint az emberek közt mint Mágus élt, tisztelték és félték az erejét. Angelika szíve megtelt bánattal és kétséggel, a férfi láttán, aki úgy tűnt jelenlegi hitvesével azonos.

Halkan megszólalt a lelke, s odasúgta: - ne gondold, hogy ő az.

Sűrű könnyek lepték el az arcát, mely a holdfényben ragyogott.
Nemes lelkét átjárta a reménytelen hitetlenség, a múlt árnya, melyet egy szellő fújt félre.

A semmiből megjelent Erasmus, lovát maga mellett vezette. Tudta, hogy kedvesét a tengerparton találja, élete egyik legkedvesebb helyén, ahol a titkok, mint a futóhomok szemcséi teremtek a szeme előtt, fényből összeérő alagúton át mutatva képet az elmúltról és a valóról, s az ebből termő jövendőről.

Angelika odafutott Erasmushoz, mikor a parton észrevette közeledő alakját, s amint elérte szerelmesen a nyakába fonta karjait, s a legigazibb szerelemmel ölelte. Erasmus érezte hogy Angelikával történt valami, ezért is tért meg hozzá a partra. A hullámok egyenletesen sodródtak feléjük, ringatva a csillagokat tajtékos felszínükön.

Csak a tekintet és a szív beszéltek, s átadták egymásnak a kozmikus lüktetés minden rejtelmét és titkát. Angelika homlokán kirajzolódott a korona pántja s benne a kék ékkő, Erasmusén úgyszintén megelevenedett az Ékszer.

Erasmus Angelika szemén át látta a világot ilyenkor, hűs és forró volt a lüktetés, mely a lelkében rezgett.

Együtt indultak az otthonukba, s szerelmükben a teljesség minden varázsa megelevenedett.

*******************************

***********************

Angelika szokásához híven a tengerparton töltötte az estét, gyönyörködött a telehold lágyságában és ragyogó viaszos színében. Az arca ilyenkor különös fényben ragyogott, s a szeme egészen eltelt a látvány adta finom érzések csillagos sugarával.
A tengerparton mezítláb járt a langymeleg tavaszi estében, a lég megtelt édes virágillattal, melyet a sós tenger varázsolt fanyarrá.
Egy ponton megállt és letérdelt, érdekes fényes formák tűntek elő a parton. Legszívesebben belegázolt volna a vízbe, hogy alámerüljön s meglesse a titkot, mi az ami világlik odalenn.
531969_10151225750258105_612102226_n.jpgLetette a cipőjét a parton és felhúzta a szoknyáját így merészkedett bentébb, de sokkal többet nem látott meg a varázslatból. Már egészen térdig járt a vízben, mikor jött egy nagyobb hullám és elragadta, s beljebb húzta, hosszú derékig érő haja kavargott a víz alatt a hullám pedig egyre mélyebbre vitte, ruhája nehéz és kényelmetlen lett a szövet súlyától. Kezdett megijedni a víz erejétől, és hűvösétől. Ekkor egy csoportnyi delfin úszott köré, akikkel fura módon szót értett. Angelika levette a ruháját és nagy nehezen a felszínre jutott levegőt venni. A delfinek folyamatosan körötte keringtek, a part fényei nagyon távol estek tőle, a fényesség pedig mintha távolodott volna. Eszébe jutott a kis Azul, aki a kései órán már az édes álomtól fent járt a tejúton. Erasmus talizmánja fényesen ragyogni kezdett Angelika nyakában, s láthatta általa, hogy a gyermekért nem kell aggódni a kis herceggel minden a legnagyobb rendben van. A delfinek nem tágítottak Angelika mellől, aki egyre inkább aggódva nézett a part felé. Az egyik delfin a hátára vette, s hosszan úszott vele egészen a fényesség kapujáig. Ott egy fehér alak várta őket. Angelika nem értette miért. A talizmán egyre ragyogóbbá és melegebbé vált.
A férfi alak nem Erasmus volt, Angelikát zavarta a hiányos öltözéke, aztán mikor a palástos, csuklyás alak mellé ért valahogy elmúlt belőle a szégyenérzet. A férfi arcát elfedte az árnyék, mély hangon megköszönte a delfin segítségét, majd Angelika felé fordult:
- Köszöntelek Hercegnő; Bizonyára nem tudod miért vagy most itt. A Szeráfok fejedelme adott parancsot arra, hogy hozzunk ide. S ezzel el is hallgatott.

Angelika csendesen lépdelt a víz alatti csarnok lépcsőjén, egy hölgy eléjük sietett s Angelikára egy hosszú gyémántos palástot terített. A talizmán ereje még ez alól is kitetszett. Egy lovas alak várta őket a lépcsősor melletti csarnokban, s vezette őket tovább a mélyben.

A föld felszínén ezalatt már hajnalodott, a parton járó emberek megtalálták Angelika ruháját melyet a hajnali szél keltette hullám sodort a partra, és a cipőjét, azon nyomban keresésére indultak. Azul mit sem tudott édesanyja eltűnéséről, a palotában szolgálatot teljesítő dajka és a személyzet igyekezett a kis herceget megóvni a fájdalmaktól. Az édesapja után az anyját is elveszítette egy rövid időre.