Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A múlt ölelésében

2013.08.20

A templom legfelső lépcsőjén ült, arcát a Napba emelte, hagyta hogy a fény fürössze meg orcáját és átjárja egész lényét. A hegy tetején a templomnál mindig hűvös, fagyos volt a reggel. De Leila szerette ezeket a reggeleket, mély béke és csendesség vette körül. A lelke könnyed volt akár a fellegek, mik a kék égen méltósággal úsztak el a szeme előtt, s időnként megszűrték a ragyogó aranyfényű nap sugarait. Boldogsággal volt teli a szíve. Aztán ahogy merengett az áhitatban, elébe került egy régi élete, egy látomás, mi mély sebeket tépett fel benne, s egyszeriben kizúdultak a könnyei, mint megannyi patak csorogtak le piros orcáján. Egészen hangtalan maradt és rezzenéstelen, csak a könnyei peregtek, mint a sorsa mit a szívébe zártan őrzött. Csikorogva kinyílt az ajtó, s kiáradtak az édes- bús emlékek...átjárták az egész lényét, s csak egyet tudott biztosan, az még egyszer nem történhet meg többé...átlátta s megértette az üzenetét, feladatát, de magát a küldetést már nem úgy vállalta ahogy egykoron...


A nap továbbra is ragyogóan fénylett, s ahogy ott ült, egy csapat madár repült el felette, éppen akkor mikor szélnek eresztett minden fájdalmat és kínt, minden bántást, ártást. Még az orrában volt az illata, ami az emlékből eredt, furcsállta is, hogyan őrizheti a sejt ennyi időn át egy élet emékezetét....hogy minden lelke-szelleme ott van, téren és időn túl, a messzeségből mellette, benne.
Jött a szerzetes kinyitni a kaput, s Leila a legnagyobb odaadással és szeretetettel lépte át a küszöböt...alázattal térdet hajtott s egy mély imába kezdett. A templomot betöltötte a tömjén és a szantálfüstölők illata. Az oltáron hatalmas virágkelyhek díszlettek. Krisna szelleme érezetően jelen volt. Egyre többen és többen lettek Leila körül, a könnyei ismét patakzottak, elárasztotta a hála és a kegyelem érzése. Valami furcsa ismerős idegenség lepte meg, mikor egy kéz feléje nyúlt. Egy szerzetes keze volt. Az érintése éppen, mint egykoron, a lelke mi a szemén át tündökölt szintén hasonlított egykori önmagára. Leila könnyei méginkább megeredtek, s valami hatalmas szeretet érzés jelent meg a szívében, ami egészen felforrósodott. A szerzetes láthatóan zavarban volt, nem értette a lány viselkedését. Kivezette a templomból, vízzel kínálta, s kedvesen érdeklődött hogyléte felől. Leila nem tudott megszólalni, csak nézte szótlan csendességben az ismerős arcot. S miután lecsitult a lelke, megköszönte a szerető gondoskodást, fejet hajtott és tova indult. A férfi furcsán nézte, nem értette és nem érezte a lelkek találkozásának varázsát. Sokáig nézte a lány távolodó alakját, majd mosolyogva visszatért a szentélybe.

2013.08.20

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.