Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A Holdmadár

12472431_1037885302913803_249828150618899297_n.jpgEgyszer volt, hol nem volt, túl a legfényesebb csillagon élt egy Holdmadár. Nem volt különösebbe szép, de a lágy, selymes hangjától csillagok születtek az égre s ettől volt nagyon varázslatos. A madár nemcsak ezért volt különleges, hanem azért is, mert ahol élt a Mindenség Szíve dobogott, ezt e helyet egy különleges fehér köd vonta körbe, s csak az juthatott el a lüktető szívig, aki ezen a gomolyagon átverekedte magát. Sokan megfordultak ezen a fényes fehér úton, volt akinek sikerült megérezni a mindenség csodáját, s volt akinek nem. Egy őrző állt ezen a szent helyen, aki nem kérdezett semmit, de mindent látott, a feladata az volt, hogy lássa, ki miért érkezik, ha a gondjára nem a ködön túli csarnok volt a gyógyír, nem mehetett be a kapun. A végeláthatatlan csarnok két oldalán tükrök voltak. A tükrökben mindenki láthatta jó és rossz tetteit, volt aki megijedt attól, amit látott, többeket szomorúság fogott el, a sorsfonál kegyetlen őszinteséggel tárta fel kibomló képeit, az elvétett tettek súlyától a szív aprócska fájdalommal tudatta gazdájával a béklyó jelenlétét, ami fogva tartotta, a jó tettektől pedig kristályvirágok szólaltak meg rajta. A béklyó csak akkor pattant el a szívről, ha a vétséget felismerve belátta az utazó, hogy helytelenül cselekedett, s érzéseivel kijavította ezt, ezzel a sorsfonálon sok-sok apró szakadást összeillesztett, s mire a szívig eljutott egészen új és tiszta emberré váltan térhetett vissza oda ahonnét jött. Mert a visszaút bizony a szíven keresztül vezetett. A Holdmadár jól ismerte a szív csarnokáig jutókat, s azt is mi oka a megtérésüknek. S tudta azt is, hogy a legnagyobb titok az emberi szívekben lakik. S azt is, hogy a szívek törékenynek tűnnek, de valójában végtelen erősek, s képesek megtisztulni, hiszen mindenki jóra valónak születik a mindenségben. A Holdmadár a földön egy Boszorkány háza melletti égig érő fán fészkelt, puha kis odújában sokak meglátogatták, akik tudták, hogy világutazó. S ha kellett tanácsokkal látta el az erdőlakó tündéreket és manónkat, apró állatkákat. Most sem a véletlen sodorta erre a pihenőhelyére, szeme elé tárult, hogy az erdő egyik lakója elvesztette a szíve fényességét egy komoly csatában, melyből győztesen került ki, de valójában hatalmas veszteséget szenvedett. A Vénség is tudta, nem oktalan a Holdmadár látogatása, s töviről hegyire megegyeztek, ha segítségért jönne a fiú párja miként cselekedjen a Vénség, hogy a világ rendje újra helyre álljon. Mert bizony, ha Világ egyik szegletében felborult a rend, azt az egész Világ érezi és viseli, ezért összefognak, és rendet teremtenek az őrzők. A Holdmadár meghagyta hát neki, ha jönne a lány, adja oda bátran a cipellőjét, ami a Szív csarnokához viszi viselőjét. Így történt, hogy a fiú elkerült a földi világból az álmai útjára, hogy megtalálja újból a szíve fényességét, amit csak a Mindenség Szívéhez eljutva nyerhet vissza. A cipellő a Vénségé volt, az őrzők ugyanis minden holdtöltekor ellátogattak a csarnokba megvizsgálni a szívüket, mert őrző csak tiszta szívvel lehetett minden lény a világban. Ez nemcsak kiváltságot jelentett tehát, hanem komoly munkát is, amit nem mindenki tudott viselni. 12670509_1037885126247154_5362225078728669750_n.jpg
A lány ellátogatott gyógyfűért a boszorkányhoz, ahogyan a Holdmadár és a Vénség előre látta, mert a fiú nagyon megbetegedett és úgy gondolták más nem tud segíteni rajta csak az az egy, nagyon ritka fű, ami nem termett a földön, a Vénségnek viszont Holdmadár adott egy csipetnyit, hogy legyen gyógyító füve, ha kell a bajban. A gyógyfű a lelket gyógyította, de a fiúnak nem egyszerűen a lelke lett beteg, hanem a sorsa kötötte meg a szívét s tette mássá őt, szívtelenné. A boszorkány hosszan beszélgetett a lánnyal, finom illatos teával kínálta, s kipuhatolta, mintha semmit nem sejtene a bajról, hogy mi járatban van. A Vénség egy idő után elővette a különös cipőt, aminek a talpára fel van írva a varázslat, hogy úton tartsa a viselőjét, s eljuttassa oda ahova kell, a szív csarnokához, a ködön túlra. Odaadta a cipőt a lánynak, s meghagyta neki hogyan adja a fiú lábára, mert bizony nem a gyógyfű fogja meggyógyítani őt, hanem egészen más. A lány elszomorodott, de megtette, amit a Vénség mondott neki. Amikor felkelt a telehold, s az ég legfényesebb csillagai is fénylőn ragyogtak, az alvó fiú lábára húzta, s ezzel a fiú útnak eredt egy másik világba, úgy hogy nem is tudta mit cselekszik, hova tart.
A Holdmadarat kereste, bár még sosem látta, csak a hangra hallgatott, ami a lelkében csendült: Keresd meg a Holdmadarat! Csakhogy a Holdmadár nem volt sehol, amikor a szív előtti csarnokhoz ért, találkozott az Őrzővel, aki nyomban látta mi járatban van a fiú, s utat mutatva terebélyes szárnyával betessékelte a csarnokba. A fiú láthatta újra a lányt, akivel a messzi vidéken egy kis kunyhóban éltek egy hatalmas, öreg, odvas fák tarkította erdőben, s ettől megnyugodott. Hosszan álldogált az első tükör előtt s várta, hátha jön valaki, aki segítségére lesz, de nem jött senki, egyedül maradt a tükrös teremben, s mivel a látvány káprázatos volt, egy idő után mélyen belemerült. S tudta nélkül észrevétlen, a sorsa ösvényére lépett, arra a különös fonálra, ami kibomlik s a tükörben megmutatkozik. A kalandok során, látta, hogy mindig jól és tiszta szívvel cselekedett, ám egy idő után, meglátta a rettenetes sárkányt s a csatát melyet vele vívott. Láthatta, hogyan győzte le az erdőben, majd azt is, ahogyan a szíve elsötétült, s kihunyt belőle a fény, mert szívetelenül cselekedett. S hogy mi volt ez a helytelenség? Arra neki magának kellett megtalálni a választ, mert azt a tükör és a sárkány sem mutatta meg neki. Hosszú idő telt el, talán egy emberöltőnyi is, mire belefáradt a keresésbe, újra és újra megvívta a csatát és mindig ugyanott tévesztett irányt, ahol először. Egy idő után nagyon kétségbeesett és a szívét is egyre több béklyó szorította, annyira sok, hogy egy idő után alig-alig dobbant. Így történt, hogy az egyik csatában a sárkány kerekedett felül, s a fiút mélységes mély félelem fogta el, hogy kioltják az életét s elveszíti mindazt, amit életnek hívnak. A sárkány hosszan és sokáig nézett a riadt szemekbe, majd megkegyelmezett a fiúnak, aki aléltan feküdt a hideg márványpadlón s ekkor meglátta mit vétett a sárkány ellen. A hála helyett most is gyűlölettel lett teli a szíve, s ekkor látta meg, hogy mikor kioltotta a sárkány életét, levágta a fejét és kivágta a szívét is ugyan ezt s ötét érzést érezte, s ezzel az érzéssel végzett a sárkánnyal, s a sárkány vele, mert a szíve ezzel elveszett. A lány mit sem sejtett abból, ami a fiúval történt, ő csak azt látta, hogy mélyen alszik, de azt nem, hogy álmában minden alkalommal a sárkánnyal viaskodik, s mindig ugyanazt a hibát véteti, s minduntalan elvesztette a szíve fényességét. S azt sem láthatta, mikor a sárkány legyőzi a megfáradt embert, aki a legyőzöttségében látja meg csak önnön érzéseit, s vétségét. A fiú mikor megbocsátott a sárkánynak és magának tovább léphetett egy másik tükör elé, ahol már azt látta, ami ezáltal történt, nagyon, nagyon mélyen a rögök alatt a földben, jelen volt régebben is, csak senki nem látta, de mélyen mindenki érezte. A csarnok végén megszemlélte magát újra, s láthatta miként alszik a pamlagon, s hogy a lány miként gondoskodik róla még álmában is. Mélységes hála öntötte el a szívét, s az összes béklyó, ami bilincsként szorította lepattant róla, s a Mindenség Szíve ezzel az érzéssel repítette vissza a rengeteg erődbe, a kis kunyhóba a lány mellé. A Holdmadár mielőtt még a fiú felébredt volna meglátogatta a lányt a kunyhóban, lehúzta a cipellőt a fiú lábáról, s egy talizmánt tett a kezébe, hogy sose feledje el hol s miért járt álmában, majd a Vénséghez repült, s visszaadta a cipellőket.
12592500_1037885246247142_343748544366915906_n.jpgA hold és a csillagok ezalatt egy hatalmasat fordultak, s a Holdmadár a legsötétebb éjjelen elénekelte a legédesebb dalt, amit vala dúdolt, a dallam hosszan és elnyúltan áradt szét az erdőfáinak lombjai között míg el nem ért egészen a csillagokig, ahol újabb csillagok születtek a Mindenség Szívéből. A Holdmadár beteljesítve feladatát visszatért a helyére, a ködön túlra a Mindenség Szívéhez.

Petrovics Rita
Lenó-anyu