Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A hála

2015.04.16

A hála

A kimondatlan szavak lustán hevertek a papíron.
A zárt ajkak úgy feszültek egymásnak, mint az indulat mely létre hívta a zártságot. Simán, vékonyan, mint a cérnaszál színtelen rózsaszínen. Fergeteges gondolatait igyekezett papírra vetni, de sehogy sem álltak össze a képek, szavakká, a szavak mondatokká. Magában átkozódott: - minden miatta van!
Az életre hívott harag belemart a szívébe s minden gyöngédséget kipasszírozott, s színtelen fehérré forrasztotta a zárványokat.
A tükörhöz sietett, megnézte magát, a villódzó tekintet mögött könnyek rejtőztek, árván kuporogtak a könnyzsákban, ahová a dac préselte őket.
A száj zárt volt, színtelen, mint egy fakó napszítta cérnaszál.
A szemöldök felfeszült a homlokra, mint egy fekete szalag.
A kezével elsimította a kontyból kiszökő ősz hajszálakat, ettől az arc még szigorúbb és még élettelenebb lett.
Az egész ember megfeszült, a görcs mi nem engedett az öklében várta az elengedettség édes perceit.
Egyszer csak megszólalt az elméjében egy hang, mely önnön gondolata volt:
"Az író feje felett egy láthatatlan ringlispíren forgó világ van. A kosarakban a szereplők úgy forognak, ahogyan kedvük tartja, mert a hajtószerkezet rájuk nincs hatással, ha kedvük van egyik székből a másikra ugranak egymás fején át, mint a gondolatok, mikor a szó nem talál gazdát, s helyet. S úgy ugrik egyik kosárból a másikba, hogy nem eshet le, mert a forgás belső ereje nem engedi azt."
Az ököl kiengedett, s valami mély felismerésben ott virított egy érzés, egy hullám: a HÁLA.
A vékonyka ajkak megteltek szelídséggel, s egy mosoly is megjelent a szájzugban.
A szemöldök és a homlokráncok elsimultak, s a betűk szavakká álltak össze, a lustán heverő rengeteg, pedig glédába sorakozva virított a fehérségen.