Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Nagy Anikó; Az ismeretlen lány

2013.11.11

Az ismeretlen lány

Szeme biztonsággal kapaszkodott a szemébe. Egyszerűen bízott benne. Számára is furcsa volt, hogy pillanatnyi félelem nélkül tudta, jó helyen van. Hallotta a korcsolya dalát a jéggel. Megérintették egymás és daloltak. A korcsolya éle nem bántotta, szinte felette siklott, simogatta, becézgette. A jég hálából énekelt. Olyan hangon, ami csak kettejük ölelkezéséből fakadt és sodródott az égre. Isten minden párnak saját dalt adott. Minden érintésnek más fajta selymet, minden ölelésnek más színt. illatot. Szivárványnak festette az életet.

A lány hallotta a dal minden trilláját. Ajándékba kapta ezt a képességet, érzékelése élesebb volt mindennél. Sokáig volt vakon, sötétben, sokáig élt csendben fájdalmasan némán, színek nélkül, hidegben. Elnyomta magában, bezárta a szem nélkül látható tarkaságot, tapintás nélkül is érezhető bársonyt, fülek nélkül hallható neszt. És amikor a fiú kinyitotta az eldugott szelencéjét külső érzékszervei hozzáilleszkedtek a lelke szeméhez. Együtt születtek egésszé.

Szeme kapaszkodott a szemébe. Akkor is amikor a fiú kezdte elengedni kezét és lassan a derekához ért. Nagyon gyengéden lendített rajta, olyan szelíden pörgette meg, mintha félne, eltörik. Elengedte, de a keze nem mozdult, továbbra is nyúlt utána, mintha láthatatlan ezüstszálakkal tartaná, hogy ne menjen túl messzire, mintha attól tartana kicsúszik a világból és nem látja soha többé. Szeme ijedt volt, A lány látta, ahogy átsuhan rajta a félelem, a kétségbeesés, egy pillanatnyi fájdalom. Hagyta felé szállni a tekintetét, megsimogatta vele arcát, csókot lehelt az ajkára és a fiú megnyugodott. Letisztultak a pilláin a hullámok, és a mély csönd fátylat borított rá. Hófehér fátylat. A lány elmosolyodott, és az eltelt végtelen pillanat után megpördült a jégen. Gyöngéden hátrahajtotta a fejét, kezeit felemelte, és mint az ablakot becéző függöny, átadta magát a lebbenésnek. A lelke elszabadult és illattá varázsolta a levegőt. Eltűnt a világ, csak ők léteztek. A fiú, a lány és bennük Isten.
Halkult a zene, csitult a forgás. Újra kapaszkodott. A fiú hangtalanul kacagott. Kinyújtott kezébe visszatértek a lány ujjai, és úgy szorították egymást mint soha.

Kinyitották külső szemeiket és egymásra néztek. Meztelen testük gyöngyözött az átélt gyönyörtől, a katarzis még zilált testükön, lélegzetük együtt táncolt, szívüktől hullámzott az élet.
- Soha többé ne menj távol - kérte a fiú tekintete.
- Soha többé ne engedj távolodni - felelte a lány hangtalanul...

Nagy Anikó 2013.11.10