Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Exodus

Exodus

Vaksötét. Toboztörmelék, nyirkos moha, és tűlevél a talpam alatt. Ennyi a bizonyos. Minden más kiszámíthatatlan. A távolban mintha tűz pislákolna. Vagy csak az éhségtől káprázik a szemem. De az is lehet, hogy csak félelmemben képzelődöm. Lássuk!
Útközben talán sziklák, talán árkok, talán patak, talán sziklafal. Lehet! Röpít a lábam a pirosló fény felé. Mintha erre vártam volna egész életemben. Történjen, aminek történnie kell. Én akarom, akármi is az.

Tegnap este is mind körbeültünk a tűz körül, és imádkoztunk a

Szűzanyához- A tizenkét asszony meg én.

Vagyis: ők imádkoztak, én meg figyeltem és próbáltam utánozni őket. Igyekeztem elképzelni az érzést, vajon mi lehet bennük. Én csak az tűz illatát éreztem és a nyirkos talajt a talpam alatt. Ők pedig, mintha teljesen más érzékeikkel tapasztalták volna meg ezeket a pillanatokat. Általában elkalandoztak a gondolataim. Néha meg-megakadt a szemem valamelyikőjükön és valami kínos zavar futott végig a hátamon: Olyan idegennek éreztem mindet, pedig ismernem illene valamennyit! Vagy inkább én voltam nekik idegen?
Máskor mindannyiójukat együtt, összességében szemléltem, hogyan szövődik össze egyenként magányos jelenlétük közös szertartássá. A holdfényes víztükör fodrai jutottak róluk eszembe. Vajon, amikor nem látom őket összebeszélnek?
Tegnap a Szűzanyán jártak a gondolataim, míg a tizenkettő együtt kántált és mozdult a tűz körül. Vajon ők tényleg hisznek benne? Gyerekkoromban azt mesélték nekem, ő tart meg, és táplál minket a folyók vizével, a nap melegével, fák terméseivel, a rét virágaival és füveivel. Nekem soha nem ment ebben hinnem.

 

15 éve élek az erdőben. Egy fagyos téli napon születtem egy barlang mélyén közvetlenül a tűz mellett. Állítólag kis híján a lángok közé zuhantam. De sok ponton bizonytalan a történet. Egyéb szemtanú hiányában nincs sok más lehetőségem, mint hinni a tizenkét asszonynak. Valamelyikőjük világrahozott. Ahogy ők fogalmaznak-mindannyian vajúdtak velem és értem. Azt mondják, mindannyian átélték az méhösszehúzódások sodrását és ritmusát, a tágulás erejét, és testem kigördülését, majd a köldökzsinór lüktetését. Ki-ki a maga hüvelyében. Mire feleszméltek, ott hevertem a földön a lepénnyel együtt, és sírtam. Ők pedig mind véreztek. Sokáig gondolkoztak, melyikük nyúljon értem. Zsuzsa, a tizenkettő közül a legtapasztaltabb, Júliát választotta. Őt ítélte a legegészségesebbnek és a legerősebbnek, hogy az ő melléből vegyem magamhoz az első kortyokat ezen a világon. Később valamennyien szoptattak. Kinek, mikor esett meg rajtam jobban a szíve.
Júlia pont viszonylag ritkán. Viszont megtanított olvasni nagyobbacska koromban. “Sosem tudhatod, egyszer még talán hasznát veszed”, mondogatta.
Olga inkább testem szükségleteimről gondoskodott. Ő volt a “főszakácsnő” a tizenkettő közül. Folyton az ételekkel foglalatoskodott. Egész nap főzött, vagy az étel után járkált. Még ha beteg is volt. Nagyon áldozatkész jellem. Zsuzsa és Kata szerint túlságosan is. Sokat dorgálták érte, amiért nem engedi át legalább részben valaki másnak a feladatait. De Olga mindig azt mondta, ő szeret másokról gondoskodni, neki így a kényelmes élni. A többieknek is így volt kényelmes- élvezni a gondoskodását, és megdorgálni érte.
Vilma sokáig nem tudott mit kezdeni velem. Csak néhány éve kezdett el közeledni hozzám. Reggelente el szoktuk mesélni egymásnak, mit álmodtunk, együtt jártunk rőzsét gyűjteni, és fürdeni is. Nagyon kedves volt velem mindig.

Kata volt az egyetlen a tizenkettőből, aki a születésem után azt szerette volna, ha kitesznek az erdőbe. Egyszer meg is próbálta megtenni. Szerencsére a többieknek hamar feltűnt, hogy hiányzom, és azonnal keresni kezdtek mindannyian. Teri talált rám egy fenyő tövében, mikor már esteledett. Én állítólag békésen aludtam. Egy vadkan állt mellettem, mintha őrködött volna felettem. A tizenkettő alig tudott tőle megközelíteni. Végül Éva, Júlia, Ida, Zsuzsa, és Rebeka rárontottak és hosszú, kemény tusa után megölték szegényt. Máig a bőrén alszom. Ida, Rebeka és Éva is megsebesült a tusában. Ida azóta is sántít. Nekik adtam a vadkan agyarait, mikor nagyobbacska lettem. Kata máig haragszik rám, hogy ilyen sokan majdnem odalettek miattam. Egy időben azt is mondogatta, hogy látszik, hogy vadállatok lelke lakik bennem, hogy az óbégatásommal egy ilyen fenevadat küldtem a többiekre. Viszont azóta sem mert rám kezet emelni. Az arcom különben talán a tizenkettő közül az övére hasonlít a legjobban.

Az asszonyok - elmondásuk szerint - nagyjából 20 éve szöktek meg az erdőtől közel egy hétnyi járásra fekvő faluból. Teri nem akart férjhez menni. Kata nem kellett senkinek. Idáért három falu legényei epekedtek, de neki csak a község papján akadt meg a szeme. Hamar férjhez adták, de ő csak aludni meg főzni járt haza a plébániáról. Nem zavarta túlságosan, hogy a szájára vette a falu. Az atyát azonban határozottan zavarta, amikor Ida korábbi kérője, a sekrestyés feljelentést tett ellene a püspöknél, miután egy alkalommal rajtakapta őket. A botrány kipattantával a plébános úr azonnal véget vetett a viszonynak. Még gyóntatni sem volt többé hajlandó korábbi szeretőjét. Ida szeretett volna elbújni a világ elől bánatában.
Éva és Gizi 12 éves koruk óta óta szerelmesek egymásba. Elhatározták együtt élik le az életüket, ha kell, bújdosva, titokban.
Dórát és Vilmát az apja verte, nővérüket, Olgát a férje is. Nem láttak más kiutat a szökésen kívül a holtig tartó kínzásból rettegésből. Júliát elzavarta otthonról az ura, amiért semmi egyéb nem érdekelte az olvasáson kívül.
Zsuzsának tíz gyermek világrahozása és hat kisbaba elvesztése után lett elege az asszonysorsból. Inkább hátrahagyta négy még élő gyerekét, csak ne kelljen többet eltemetnie.
Erzsébetnek egyszer sem sikerült terhesnek maradnia. Férje az egyik hirtelen természetű ivócimborát szerette volna felkérni nemzőtársnak. Erzsébet inkább világgá ment.
Rebeka már hónapok óta bújdosott a határban, miután megölte iszákos apósát, a szomszédja pedig véletlenül meglátta, amint a kútba vetette a holttestet. Olga, Zsuzsa és Erzsébet ettették őt titokban heteken át. Ők négyen találták ki az egészet. Hogy jobb lenne szabadon az erdőben, távol a férfiaktól.

Egy lakodalmas őszi éjszakán szöktek meg. Nem vittek magukkal egyebet egy pokrócnál, egy téli és egy nyári öltözetnél, némi élelemnél meg egy-egy bicskánál. Júlia hozta a könyveit is, Zsuzsa két fényképet a gyerekeiről, Olga egy nagy üstöt, és néhány kanalat, és három korsót, Ida egy szentképet, amit a kedvese áldott meg, Rebeka egy fejszét, Teri pedig egy vánkost a stafírungjából. A falubeliek nem keresték őket túlságosan. Talán a lagzi vonta el figyelmüket, de az is lehet, hogy ez a tizenkét asszony egyszerűen nem hiányozott senkinek. Azt mesélték, hogy teljes nyugalomban cammogtak napokon át a hegyekben. Csak enni és aludni áltak meg. Közel egyheti vándorlás után bukkantak a barlangra, ahol megtelepedtek végül. Ugyan nem messze feküdt tőle egy kicsi szállás, az asszonyok mégis úgy ítélték, itt biztonságban lesznek.

17799074_1397144436974309_1454106086974836888_n.jpg
Az apám pásztor volt, azt mondják. Fogantatásom tavaszán szép, népes csordát legeltetett a környéken hetedmagával. A pásztorok heten voltak, de közülük csak négyen háltak a tizenkét asszonnyal. Ők viszont szinte valamennyi nővel. Cserébe tejet, túrót, adtak, s titoktartást ígértek a falujukban az asszonyok erdei bujdosásáról. Ősszel három juhot vágtak le a tizenkettőnek, mielőtt visszamentek volna a faluba. Erről a tavaszról csak Vilma és Ida meséltek nekem, ők is szűkszavúan.
A velük hált pásztorok nevére azonban már ők sem emlékeztek. Azt mondták, egyikük még nagyon fiatal, szégyellős fiú volt. Az elején úgy kellett noszogatni. Nyár végén már nem adta alább naponta három asszonynál.
A másik széparcú férfi, magas legény volt. Előző ősszel halt meg a menyasszonya. A faluban egész télen nem ment lányok közé, ám a váratlan asszonytársaság váratlan örömmel töltötte el a szívét. Teri tetszett neki a legjobban, mert a menyasszonya is éppen olyan szőke volt, mint ő. De csak néhányszor hált vele végül. A többiekkel sem sokat, épp csak bele-bele kóstolt valamennyijük csókjába. Idával azonban eléggé összemelegedtek a végére. Egy ideig úgy is tervezték, hogy együtt térnének vissza ősszel a faluba, de Zsuzsa végül lebeszélte őket erről.
A harmadik pásztor nagydarab, erős férfiember volt. Kimondottan durva. Mind a tizenkettő rettegett tőle. Aztán kitapasztalták, hogy ha egyikük önként odaadja magát neki, pillanatok alatt végez vele, s a férfi utána napokig békén hagyja a többieket is. Minden alkalommal sorsot húztak, kire essék a feladat. Aki egyszer sorra került, három napig pihent utána, úgy sajgott mindene.
A negyedik pásztor teljesen ősz volt már mindenütt. Háta meghajlott, fogai erőst megfogyatkoztak már. De elsőként volt talpon minden pirkadatkor, és sokszor egész éjszakán át őrizte a tüzet. Ő már nem járkált az asszonyok után. Az asszonyok jöttek hozzá. Sokszor csak nézni, amint térítgeti kifele a juhokat a karámból kezével egyenként megsimítva a fejüket, vagy hallgatni amint furulyált a tűznél. Hozzá sokan visszajártak még azután is, hogy megszülettem.
mgyne-20170529verofenyben3271.jpg-2017-05-30-21-58-43.jpg
Engem sose vittek ki a pásztorok közé, nem is szóltak a létezésemről, nehogy magának akarjon valamelyikük. Aztán egyik tavasszal már nem jött többé sem a vén pásztor, sem a többi, se más pásztorok, férfiak.

Sokat gondolok az apámra, akárki is legyen. Dóra szerint örülnöm kellene, hogy nem ismerem. Erzsébet szerint, nincs értelme ábrándoznom róla, teljesen reménytelen, hogy valaha találkozzak vele. De én szeretem a reménytelenséget. Az éppolyan otthonos, mint éhségtől kimerülten forgolódni a sötétben a nyirkos vadkanbőrön és félrebeszélni. Vagy mint vérző sebekkel borított testtel az avaban kuporogva várni, vajon rámtalál-e valaki sötétetedés előtt. Vagy legalább pirkadatra. S közben eltűnődni, vajon akarom-e, hogy rámtaláljanak.


Kisebb koromban olyannak képzeltem el apámat, mint a hatalmas, erős fenyőt, aminek a tövében magamra hagyott Kata: A gyökerei pokolba kapaszkodnak, tűlevelű csúcsa áthasítja a mennybolt büszke hártyáját. Vaskos, magas, egyenes törzse némán arra int, hogy legyek hozzá hasonló. Amúgy meg csak van. Örökké zölden és csupaszon.
Később olyannak képzeltem el, mint a vadkant, aki megőrzött, míg rámtalált a tizenkét asszony. Egy egyszerre halandó és elpusztíthatatlan lénynek. Egy életveszélyes fenevadnak, aki életét, bőrét, szőrét adta értem, hogy kevésbé fájjon a hideg, és hogy puhább legyen a világ éjjel a hátam alatt.


Anyám személye kapcsán leginkább az izgat: vajon tényleg sejtelmük sincs egyiküknek sem, hogy melyikük méhéből származom? Mind a tizenkettő nagy hasat növeszgetett egész ősszel, vagy egyikük sem? Erzsébet, Zsuzsa és Olga mindigis nagyhasúak voltak. De a többieken csak meglátszott volna. Vagy mégsem? Miként lehetséges, hogy még Zsuzsa sem biztos a dolgában, hogy terhes volt? Annyi terhesség után... Már, ha tényleg annyit volt terhes, mint mesélte…
Már olyan nehéz hinnem nekik bármiben is. A leginkább égető kérdéseimet mindigis elhesegették, vagy zavaros válaszokat adtak. Miközben megalázóan bölcsnek tűntek. Sehogysem értették, miért nem mindegy nekem, melyikük hordott ki. Szerintük az a lényeg, hogy végülis itt vagyok. Én néha már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg itt vagyok végülis. Mégis honnan tudhatnám ezt biztosra?
Kata az egyetlen, aki kikérte magának, hogy az anyám lenne. Ő utál az első perctől kezdve. Eredetileg agyon akart csapni, aztán jött az ötlet, hogy inkább kirak az erdőbe. Akárhogy is meg akart ölni. Azóta sem tudta megbocsátani, hogy életben maradtam. Éva szerint ezért én nem haragudhatok rá. Van ilyen is a világban, el kell tudni fogadnom. Szerinte az asszonyok olyanok mint a vadszilvák: nem egyforma az ízük, ki savanyúbb, ki édesebb, ki lágyabb és ki nyersebb. De az erdőnek mindet meg kell teremnie. Így teljes a világ és az élet.
Erzsébet szerint csak az a baj, hogy Katának nehéz élete volt. Szerinte amúgy nagyon is barátságos, kedves asszony lenne . Persze én nem tudhatom, milyen a nehéz élet, mondogatta gyakran. Nekem nem kell részeg férfiak indulataitól rettegnem a sötétben, fényes nappal is szabadon fürödhettem a patakban, senki nem lesett meg közben. Csak Vilma. De ő nem úgy. Nem úgy, mint ahogy őt lesték lánykorában. Mert Vilma csak simogatott és csókolgatott közben, azt mondta az nem fájhat nekem. Őt bezzeg lilára-zöldre szorongatták, földre nyomták, és le is köpték a legények. Aztán mindenkinek elmesélték a faluban. De Vilma nem mondta el senkinek, mert hagytam magam. Ha ellenkeztem volna, akkor viszont megfojtottak volna Katával. Legalábbis ezzel fenyegetett. Kata biztosan szívesen vállalta volna a dolgot, abban nem kételkedem. Vilmáról meg sosem tudtam mit gondoljak.
Erzsébet szerint Vilmának is nagyon nehéz élete volt. És én persze nem tudom, milyen a nehéz élet. Sosem kellett pirkadattól szürkületig aratnom, vagy órákhosszat kenyértésztát dagasztanom. Amit az erdő megterem, mind az enyém is. Mit is kívánhatnék még?

Tényleg mit is kívánhatnék? A nyár forró, a tél hideg, az eső nedves. A bokrok, fák kirügyeznek, levelet bontanak, virágba borulnak, megtermik gyümölcseiket, aztán elhullatják színes leveleiket.
A madarak párra találnak, fészket raknak, tojnak, költenek, majd gondosan etetgetik fiókáikat. Minden úgy van, ahogy lennie kell.
Én meg élek. Mit is kívánhatnék még?

Néha nehezebb életet kívánok, néha halált. Amikor erős és egészséges vagyok, kívánom a halált, amikor lázas vagyok és reszketve izzadó testem fölé hajol Őfelsége, mindig elutasítom a közeledését. Nem lenne helyes odaadnom neki magam, mielőtt megízleltem volna az igazi szenvedést. Amire itt az erdőben éldegélve ugyan nincs sok esélyem, de hátha mégis. Rebeka szerint jó dolgomban nem tudok mire vágyakozni. Lehet, hogy igaza van.


18698477_1117922474981099_9036608805953870336_n.jpgEgy éjjel azt álmodtam, hogy fényes nappal eltévedtem az erdőben. A tölgyes tövében botorkáltam termő bokor után kutatva, már szédelegtem az éhségtől. A lombok között farkasszemet néztem a nappal, az meg szép lassan, mintha rám csurgott volna az ágak között és beborította volna az erdőt. Aztán, mint valami aranyfényű patak vitt magával, akár a süvítő szél a száraz leveleket. Egy völgybe vitt. Közben rámesteledett. Lépteket hallottam tőlem nem messze a sötétben. Fáradt és éhes voltam, mégis beleborzongtam az izgalomba? Vajon ember, vagy állat? Bántani akar vagy gondoskodni rólam? Imádkozni kezdtem, hogy találjon rám. Legyen bárki, vagy bármi, csak vegyen észre! Nyúljon hozzám! Döntsön rólam! Szinte a húsom mélyében éreztem hasogatni ezt a vágyat. Ez az érzés velem maradt ébredés után is. Nem mondtam el Vilmának. Azt akartam, hogy ez az álom az enyém maradjon egészen… Nagyon magányosnak éreztem magam ettől és ez nagyon fájt. De nagyon boldoggá tett, hogy legalább végre fájt valami.
Vilma persze nem hagyott békén.
-Mit álmodtál, kishúgom?- bújt mellém
-Nem is emlékszem- próbáltam kissé távolabb húzódni tőle
- Nagyokat sóhajtottál hajnalban.- mondta kacéran nevetve- Valld be, hogy rólam álmodtál!
- Vilma, nem lehetne, hogy ma reggel nem beszélgetünk, csak megmondod mit akarsz?- gömbölyödtem össze hátat fordítva
- Én csak beszélgetni akarok veled! Fontos vagy nekem. - pattant fel sértetten- Nekem vagy a legfontosabb mind közül! Nekik csak addig kellettél, amíg kicsi voltál. Ki mást érdekelnek az álmaid?
Beláttam, hogy nem úszom meg nála a dolgot egykönnyen. De ezt az álmomat mégsem akartam kiadni. Túl drága, túl szép. Elmeséltem inkább az előző estit. Úgysem emlékezett már rá.

Vilma szinte mindig ugyanazt álmodja: Apja kioldja a nadrágszíját és elveri vele, mert maga alá pisált rémületében, amint meghallotta a hangját. Néha pedig a legényekről álmodik, akik a földnek döngölték a határban. Máskor a nagydarab pásztorról, aki talán az apám lehet, hogy visszajön érte, és elrabolja őt. De leggyakrabban az apjáról.

Én nem tudhatom, milyen lehet az, mikor az ember az apjáról álmodik. Vagy talán lehet, hogy én is szoktam róla álmodni, csak nem ismerem föl? Vajon ő szokott rólam álmodni? És ha igen, felismer?
Dórát sokszor kihoztam a sodrából, amikor azt kívántam, bárcsak értem jönne egyszer az apám, s magával vinne egy másik erdőbe. Ahol több áfonya meg kökény nő a bokrok ágain, alacsonyabban raknak fészket a madarak, s a szarvasok maguk futnak a fejszém alá, hogy jóllakjam belőlük.
Dóra egyszer olyan éktelelen dühbe gurult ettől, hogy félbe is tört egy fiatal fácskát, s azzal vert el, csak hogy legyen némi elképzelésem arról, milyen is lenne az, ha megtalálna az apám.

Este mindig körbeültünk a tűz köré és imádkoztunk. A Szűzanyához. Megköszönni, hogy éltet és megtart minket. Még tavaly tavasszal egyszer megkérdeztem: Mi lenne, ha nem tartana meg? Olga másnap este egy fiatal madárfiókát készített el nekem vacsorára. Mintha még dobogott volna egy pillanatig a szíve, miután elvágta a nyakát. De nagyon gyenge volt már. Olga még reggel kilopta a fészekből, és estig tartogatta élet és halál között. Hogy én is lássam, amint kivégzi.
-Ez a sorsa mindenkinek, akinek nem viseli gondját egy anya.- mondta

Annyit jár a fejembe az a madárka. Meg a halál. Végül is van-e más különbség élet és halál között, mint a szívdobogás? Ennyit tud a Szűzanya? Remegtetni a vért a testünkben? Ezért kell sárban-hóban térdererogyva könyörnünk hozzá? Hogy ne vegye el a szívünk erejét?

Erzsébet szerint ő véd meg a férfiaktól is minket.

Én soha nem láttam még férfit. Kisfiút is csak egyet. Rebeka szülte azon a nyáron, amikor a mellem nőni kezdett. A többiek azt mondják nem sokkal előtte egy haramia bújdosott a tölgyesben, és többeket is elkapott a pataknál, köztük Rebekát is. Másnap a fejszét is, és elintézték a dolgot. Hogy mi igaz ebből, nem tudhatom, de az biztos, hogy soha nem ettem még olyan édes, finom húst mint azon az ősszel.

Már sárgultak a levelek, mikor Fenyveske világra jött. Én neveztem el így, mert a fenyves közepén született. Kata agyon akarta csapni. Zsuzsa szerint gyönge kisfiú volt, semmiképpen nem élte volna meg a telet. Én nagyon szerettem volna megtartani. Júlia megengedte, hogy én próbáljam meg gondját viselni. A mellemre fektette. Öt nap, öt éjszaka virrasztottam vele a vadkanbőrbe burkolózva a tűz tövében. Rágtam neki gyökeret, kérget, száraz levelet, almát, halat, mikor mihez jutottam. A végén pár csepp tej is megindul a mellemből. Ezidőalatt végig csak Júlia gondoskodott rólam. De Fenyveskéről még ő sem. Könyörögtem Rebekának, hogy szoptassa meg. De azt mondta, nem ő akarta, hogy egy fiú is legyen köztünk.
Mikor Fenyveske meghalt, azt reméltem, hogy én is vele halok. Olga meg akarta főzni a kis testét, de a többiek megkönyörültek rajtam. Bár Fenyveskén könyörültek volna és engem ástak volna el a csipkebokor tövében!

-Rólam miért gondoskodtatok?- szegeztem nekik a kérdést egy napon
Miért nem főztetek meg, vagy hagytátok, hogy Kata kinn hagyjon az öreg fenyő tövében?
- Hiszen te a miénk vagy!- méltatlankodtak mindannyian – Katán kívül senkiben nem volt kérdés, hogy felnevelünk!
- Azért mert nekem sincs fütyim, ahogy nektek sincs?
- Azért mert te is lány vagy, mint mi.

Utálom, hogy ők is lányok, mint én.

Tegnap este is körbeültünk mind a tűz körül és imádkozunk a Szűzanyához. Épp véreztem. Véreztek mások is.
-A Szűzanya is szokott vérezni?- törték meg szavaim hirtelen a monoton kántálást
- Minden asszony- felelte szenvtenül Zsuzsa
- S mi végre? - mormogtam magam elé
- Így megy mindig, hacsak nem terhes az ember- vetette oda Júlia, majd folytatta a kántálást
- Te voltál már terhes?- suttogni akartam, de csak ordítva jöttek ki a hangok a torkomon
- Mind viselősök voltunk veled – válaszolt higgadtan Dóra
- Én is leszek egyszer viselős?- bukott ki belőlem a következő kérdés
- Ne kívánd! - sisteregte Zsuzsa
- Én mégis kívánom.- álltam föl hirtelen, magam számára is váratlanul

- Mert még nem hágott meg férfi!- kiáltott rám Gizi.
Mind abbahagyták a kántálást
- Voltam magamra hagyva csecsemőként egy vaddisznó mellett, bolyongtam egyedül napokig a hűvös őszi ködben, étlen-szomjan, ébredtem medvebarlangban, vártam lábam törve éjszaka egyedül egy kupac avarban kuporgva, hevertem lázasan az épp csak parázsló tűz mellett vacogva egész napokat, éhezem és fázom tizenöt éve minden éjszaka. Mi lehett ennél szörnyűbb?- fakadtam ki
- Addig örülj, míg nem tudod.- suttogta Dóra
- Én mégis tudni akarom.- ezt már tényleg nem akartam kimondani
- A te véred lesz ez, mióta mondom!- fordult Júlia felé Kata, miközben homlokán az erek vad lüktetés közepette óriásira dudorodtak
- Szerintem inkább az enyém- lépett mellém Ida és a vállamra tette sáros tenyerét .- Mi lenne, ha felmennénk a faluba, s kinéznék valami sánta vénlegényt a faluszélén. Aki nem bánthat, de mégis meg tudod hágni, ha szeretnéd...
- Akkor én is megyek veletek!- szólalt meg Erzsébet- Hárman már elbánunk vele, ha már mind végig mentünk rajta.
- Húgi még őzgidát sem ölt! - vetette ellen Éva- Előbb tegyen egy próbát mielőtt férfira támad. Még ha egy gyöngével is kerül szembe először!
- Ennyi cécót egy fasz miatt!- csóválta a fejét Teri – Ha annyira hiányzik az érzés, pisáld le fejsze nyelét, s markold meg! Éppen ugyanolyan!- vetette oda nekem fintorogva
- Szerintem igenis minden lány megérdemli, hogy legalább egyszer megérezze egy férfi erejét! - szállt vitába Ida
- Akkor tegyük ki a farkasok közé, ha olyan kíváncsi rá!- vágott közbe gúnyosan Kata
- Azért nem olyan veszélyes az!- szólalt meg Rebeka- Csak tudni kell eltenni láb alól az illetőt utána.
- Én nem akarok senkit megölni!- fakadtam ki
- Ha férfival akarsz hálni, ölnöd is merned kell.- nézett a szemembe jelentőségteljesen Ida
Elpityeredtem: - Szerintem én nem akarok férfival hálni.
Vilma szelíden átölelt és ujjai végével letörölte az arcomon csordogáló könnyeket: - Nem is kell!- suttogta
- Lehet élni úgy is, hogy nem nyúl hozzád férfi. - szólalt meg Olga is a könnyeivel küszködve
- Lehet... Csak minek?- ordította el magát hirtelen Kata
- Hát értünk! Tizenhármunkért!- Zsuzsa levegő után kapkodva ölelte át Katát
- Szerintem megvagytok ti nélkülem is.- válaszolta halkan – Nem bírom már sokáig ezt az egészet.
- Hozunk neked valakit a faluból! Az sem baj, ha megver. Az sem, ha néha engem is meghág!- alkudozott Gizi egészen sápadtan- Ha ez kell, hogy még sokáig bírd közöttünk, legyen!
- Hát nem finomabb az én csókom ezer férfiénél?!- csattant fel sértődötten Vilma
- Nincs sok összehasonlítási alapja...- szólalt meg gúnyosan Júlia
Vilma abban a pillanatban a földre lökte és leköpte őt, Dóra pedig magán kívüli dühében tiszta erőből rúgdosni kezdte magatehetetlen Júlia hasát. Erzsébet és Teri alig győzte lefogni.
- Rajta!- bökött oldalba Éva- Próbáld ki az erőd! Csapd meg az arcát!
Döbbenten és értelenül néztem rá.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen nyámnyila leszel, nem mentem volna ölre érted a vaddisznóval.- csóválta a fejét
- A vaddisznót miért kellett bántani?- motyogtam magam elé
Most már Zsuzsa is dühbe gurult:
- Hogy mondod?- ordított rám
- A vaddisznót nem kellett volna megölni. - húztam ki magam határozottan. - Ő csak vigyázott rám! Nem is bántott.
- Mert időben közbeléptünk! - sisteregte Ida- Rohadtul nem tudsz még semmit a világról.
-Honnan tudna bármit is? A tenyerünkön hordozzuk születése óta!- fakadt ki Olga- Mindig volt mit ennie, ha nem tudott gallyat gyűjteni, akkor is itt melegedhetett a tűz körül. Mit tudja ő milyen érzés, mikor forró vasalót nyomnak a seggére? Amikor egész nap süt, főz, kapál, seper, hogy hátha úgy megúszhatja egy kis nadrágszíjazással.
-Nem tud semmit!- vette át a szót Zsuzsa- Mit tudja, hogy milyen érzés, amikor még szinte ki sem hültek a sebek az ölén a szülés perzselő tüzétől, s máris beleélvez a részeg állat férje.
- Aztán letagadja, hogy ő ejtette teherbe, és félrekeféléssel vádolja az egész falu előtt.- folytatta zokogva Rebeka
- Ezért legközelebb inkább elhajtja a magzatot, és titokban siratja el.- csatlakozott fásult hangon Júlia is - A rohadék férje meg nyugodtan szuszog mellette, míg őt meg nem hagyják nyugodni az emlékek.
-...De ez mind nem érdekli, mert még a szégyenpadot, a börtönt vagy akár a kínhalált is vállalná az ember, csak hogy mégegyszer láthassa a gyönyörűséges, tömjénillatú testet fölé tornyosulni és belerázkódni a kéjbe...- sóhajtott föl Ida
- És amikor hiába epekedik a szégyenpad, a börtön, vagy a kínhalál után. Mert esélye sincs bűnbe esni bárkivel is. - rogyott össze sírva Kata
Percekig némán zokogtak valamennyien. Zavartan figyeltem őket. Éreztem, hogy sajnálnom kellene őket, de bármelyik izmomat feszítettem meg, sehogysem sikerült. A csendet végül Teri törte meg:
- Nem menekülhetünk előlük. A férfiak világ végére is követnek minket.
- Követnek? - rázta a zokogás Erzsébetet- Mi visszük őket magunkkal! Gondosan bele hajtogatjuk őket a pokrócunk gyűrődéseibe.
-Beágyazzuk őket a bőrünk alá, húsunk mélyére- bólogatott Zsuzsa – S ott tartjuk őket, míg van húsunk.
- Aztán ott maradnak a csontjainkban is, ha meghalunk. “Csont a csontomból” Az Atya is ezt mondta sokszor, miután és magához tért a mámorból.- nevetett és sírt egyszerre Ida – Meg hogy én juttatom őt a mennybe, és a pokolra is.
- Életet adunk nekik. Sőt halált és a feltámadást is.- mondta maga elé bambulva Rebeka
-De miért?!- tajtékzott vérvörös fejjel Erzsébet- Hogy kigúnyoljanak, megalázzanak, megkínozzanak, elvegyék az életünket?!
- Amúgy mire való az élet? - fordult ki a számból - Van valami értelmesebb lehetőség, mint odaadni egy férfinek, vagy egy erdő mélyén várni a halált?
- Odaadni egy nőnek. Vagy tizenkettőnek. - mosolygott rám Gizi könnyes szemmel
- Vagy elémenni a halálnak.- fogta meg a kezem Kata
Hirtelen minden elhomályosult körülöttem. Szavai lágyan cirógatva meg-megringattak, mint tavaszi szél a fák virágzó ágait. Érezni véltem a friss hó és az olvadó latyak illatát, a vérem, és a zöldhúsú szamóca ízét a számban. És, hogy a hegyeken és a szívlüktetésen túl is folytatódik a világ.
- Akarom - hallottam hangom visszhangzani – Akarom legalább kipróbálni.
Kata megölelt.
-Segítek.- suttogta.- Hogy szeretnéd?
- Elmegyek innen, és te ne engedd, hogy megkeressenek.- feleltem
- Veled megyek én is.- még sosem láttam ilyen gyengéden nézni rám ezt az asszonyt.
- Elkísérhetsz. - adtam helyt a kérésének.- De aztán egyedül akarok maradni.
-Akkor hát neked sem kellek...- meredt maga elé Kata
- Nekem sem. - feleltem
- Akkor nem kísérlek a barlang szájáig sem!- süvöltötte.
- Akkor majd én!- kiabált közbe Ida
- Te innen nem mész sehova, mert abba belehalok!- tette Ida vállára reszkető kezét Zsuzsa
- Akkor én!- pattant fel Júlia
- Ne, kérlek, ne!- kérlelte Júliát Teri elcsukló hangon
- Látod csak én maradtam, akiben bízhatsz- simult hozzám Vilma, éreztem öle nyirkos szőrét, combomhoz érni, valami furcsa bénító erejű hányinger legyintett meg.
- Végülis, talán menni fog egyedül is.- jelentettem ki és elindultam határozott léptekkel.
Zsuzsa utánam szaladt és a nyakamba borult.
- Mindig sejtettem, hogy el fog jönni ez a nap. - súgta a fülembe - Készítettem neked egy kis batyut, hadd adom oda. Van benne néhány dolog, amire szükséged lehet.- majd kezembe nyomta a gyerekei fényképét- Ha a szurdok felé mennél a bükkösön át, öt nap múlva egy faluba jutsz. Ha még élnek a gyerekeim, kérlek viseld gondjukat. Egy sem furakodott akkora erővel a világra, mint te! Gyengék, és betegesek voltak mind. Rozika talán azóta se tud járni. Szükségük van rád. Kérlek!- suttogta
- Te vagy az anyám?- szegeztem neki a kérdést
- Hát persze!- válaszolta- Mindannyian az anyád vagyunk.
Hátranéztem a tizenkettőre. Most valahogy egész hihetőnek tűnt. A batyut letettem a barlang szájában, de a fényképet elvittem. Éreztem, hogy fordítva lenne célszerű. És azt is, hogy én csak célszerűtlen döntésekkel tudok együtt élni. Nem a szurdok felé mentem. Arra túl ismerős. Csak a patakig jutottam, ott leheveredtem egy fa alá, s reggel indultam tovább.Aztán mentem egész nap, még sötétedés után is a fák között tapogatózva.


Vaksötét. Toboz, puha moha és tűlevél és száraz fű a talpam alatt. Ennyi a bizonyos. Minden más kiszámíthatatlan. A távolban mintha tűz pislákolna. Mintha emberalakok derengenének körülötte. Azt még nem látom tisztán, hogy nők, vagy férfiak, fiatalok, vagy öregek, és azt sem tudhatom, hogy megkínálnak-e a vacsorájukkal, vagy meg akarnak majd ölni. Akárhogy is legyen, akarom. Történjen.


Károlyi Natália