Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Az égen; Elnéző csendes pillanatban

2011.09.22

Kovács Attila

Az égen

Hideg van a Duna szürke partjain.
A lakoépületek árnyán
álmos lassú ablakfények világolnak.
Budának borong,
Pestnek dereng az ég alja,
hol a nap előbukkanva
a rózsalilás felhőpamlagra ontja fényét
s az ember nem hazudtolva meg lényét
-ha van magányából kiszabadulva
szemernyi fantáziája-,
hogy mily szép világ szabadul szemevilágára:
szétnéz.

Veszprémtöl Tapolcának
Vázsonynál megálltam
s a tarló szélén láttam
-úgy volt ott fiatalkoromban-
ősszel amerre a szememmel bámultam,
hogy a szinejátszó fás-bokros táj felett,
hol lankás-dombos mező terpeszkedett,
szemben egy óriási izzó város emelkedett.

Fenn,
mert feltornyosult felhő-házak között
halovány vonalai kék utakká,
egynémely égkék lyuk futballpályává lett
s a sok forma talán megelevenedett,
hol az Ottélő
rózsaszín járművön tömegközlekedett.
Mily magasa volt
e metropolisznak sudár földkarcolója
és barokkos kis tereken
pancsolo szökőkútja játszi gyermekeknek,
hogy zsibongó hangjaik ide lederengtek.
Úgy nyüzsgött, élt,
hogy csodálni kelleték,
s én hanyatt a földön: felette.
Menedék szédületemben a fű,
miben ábrándos: lefeküdtem.
Oly vösös lila kék, s arany volt e kép,
hogy ehhez megérteni
költő,s tájfestő kellenék.

Megállt az idő vele
s életet képzeltem bele:
utak utcákkal,
hidak folyójukkal kanyarultak.
Alakukkal a növényzetet játszó
síkokkal s némely kis fodor,
mint csalitos facsoport.
Emberek, lények élnek benne,
kik fényes munkából mennek haza este,
s felnéznek sötét-árnyas egükre,
s nem hinnék:
Őket bámulom mindegyre,
mintegy léggömb kancsi kutatója,
vagy halk bombázó fedélzetén
kínok néma hozója
s ők mit se tudnak róla,
hogy emlékezem itt
a pirkadó Duna felett
ama régi alkonyatra,
ami létében ott akkor elveszett
s holtában most megelevenedett.

 

 

Elnéző, csöndes pillanatban

Mi most már itt vagyunk mindenütt,
mert már sorokban áll a táj várva ránk,
hogy jöjjünk s lássuk állva, várva,
hogy megérkezzék, ahol
mi most már itt vagyunk…

…és szeretnénk betakarni valami fázó,
holdas szelíd messzeséget,
mi velünk idekuporodott,
hogy magunkkal vigyük titkon,
mert csalitos liget a boldogság,
kinek képét beleemlékezzük mélyen
magunk magányosságába,
ahol megelevenedik egy
elnéző csöndes pillanatban.

 

Szer

Hol volt, hol nem,
mindenen túl volt egy Szer.
Szerét ejtettük.
Rég volt.
Ültünk tort kevélységen.
Nem szólt szánk szitkot.
Gőg magvait nem vetettük
sugaras, csillag szemekbe,
s Táltos álmán révedtünk.
Álomnak illő ittas lét lett.
Ősök tetteit emlékező
égi felmenőkre néztünk.

Most Üttön vagyok,
mint akkor együt.
Hon-nan Vagyok!
Látó, mindenüttvé,
s a Tejúton
a gondolatról gondolkodom…
 

 

 

 Aranyhíd

Apró fodrokon játszi fényjelek.
Lesznek csak,
kacsintva lesnek, tűnődnek,
s tűnnek el mélyükbe hallgatag.
De addig a vízen ringnak, néma ingatag.
Mutatják szemem sugarának
-békésen olvadva a pille pillanatnak-
létét fenn a lemenő napnak.